A ROTTWEILER 120éve “röviden” (2016. Magánvélemény Krausz Viktor) Aggódó üzenetet kaptam privátban, hogy vége van a világnak, mert a „Krauszék” ma nem írtak semmit a rottweilerről. Mer’ ugye a nap süt, az ég kék, a fű zöld, a Krauszék meg a rottweilerről irkálnak… és tényleg…. (na jó, ez csak vicc volt. Az elmúlt 30 évben nem volt olyan hónap, hét, talán nap sem, hogy ne osztottuk volna az „eszet” 😊)

Fércbúkon szocializáltak képzeljék ide Leonardo képét (nem da Vinci-t, DiCaprio-t), ahogy emeli poharát azokra, akik még elolvassák azt is, ami két mondatnál hosszabb. Ez hosszabb…. sokkal hosszabb… viszont tőlem az utolsó a témában, megígérem.

A rottweiler története címszó alatt, az esetek 99,9%-ban azt olvashatjuk, hogy a rottweiler ősei a római légiókat kísérték, aztán egyszer csak Rottweilben találták magukat és fajta lett belőle, amit aztán törzskönyvezetten kő’ tenyészteni és ennyi.

Valójában az FCI alapítását megelőző 20-25 és az ezt követő 100 év a rottweiler története, nem a római kor, ebből is a legutolsó 40 a legérdekesebb, de az elmúlt 15-ben történt minden, ami a mai állapotokat okozza… Erről a cca. 120 évről a szubjektív benyomásaim alább olvashatók.

Mielőtt bárki Xanax után nyúlna, le kell szögezni, hogy ez nem kötelező olvasmány, nem része a nemzeti alaptantervnek, nem alapítottam nemzetközi ebtenyésztő szervezetet, aminek én őrzőm a pecsétjét, nincs készülőben se törvény se rendelet, hogy az álláspontomat szabványosítsa, tehát csak lazán… olvasgatni… relaxálni … vagy klikk odébb…

A kezdetek, kicsit másképp

Nézzük, mit tudhatunk a kutyafajták, ill. esetünkben a rottweiler kialakulásáról, tenyésztéséről a kezdetektől. A római légiók i.sz. 74 és 270 között voltak szívesek Rottweil térségében tartózkodni- bla-bla-bla…. A következő cca. 1600 évben azért történt ott egy és más, mielőtt a rottweili kutya FCI fajta lett.

Rottweil városa a térség közigazgatási és kereskedelmi központja volt/lett és folyamatosan fejlődött.

A nagy marhatenyésztő országok, mint Franciaország, Svájc, Magyarország (marhákból ma se állunk rosszul) marhatenyésztői, kereskedői rendszeresen itt adták-vették a portékájukat.  Abban biztosak lehetünk, hogy a francia, svájci és magyar (!) pásztorok marháikat nem drónokkal tereltették el Rottweil városáig, hanem saját pásztorkutyáikkal és arra is nagy összegben fogadhatunk, hogy ott, ezen kutyák az ott élő germán vagy ex római kutyákkal gyakran keveredtek. Ha ehhez még azt is hozzátanuljuk, hogy a rottweiler első fajtaleírásai 1901-től az ADRK fajtagondozásának 1921-es megszületéséig még számos “érdekes” színváltozatát felsorolják a rottweilernek, akkor további érdekes következtetésekre juthatunk:

– nem túl nagy kiterjedésű fehér foltok megengedettek voltak a mellkason és a lábakon

– hamuszürke alapon fekete csíkos, sárga rajzokkal is,

– egyszínű vörös, fekete orral

– sötét farkas-szürke fekete fejjel és hátcsíkkal, de közben sárga jegyekkel.

-barna színű, sárga jegyekkel; az egyszínű vörös, fekete maszkkal és hátvonallal….

1921-ben az ADRK vette át a fajta felett a teljes ellenőrzést. Ekkor vált véglegessé a rottweilerek színe, ahogyan ma ismerjük. Ezzel minden más korábbi színváltozatot feladtak, az akkori standard a hibák közt sorolta fel ezeket. A vöröset, a barnát, a kéket (és a hosszú szőrűt) a továbbiakban nem ismerték el rottweilerként.

Abba az értékrendcsomagba’, melyben egy rottweiler fajtatisztasága akkor is érték, ha az egyed nem rendelkezik a fajtára jellemző kívánatos tulajdonságokkal, használati értékkel, nem könnyen illik bele a gondolat, hogy bizony Európa ma népszerű fajtáinak szükségszerűen és törvényszerűen számos közös őse volt, így a rottweilernek is pl .a holland vagy a belga (és hova álljanak a belgák? tehát inkább flamand) juhászkutyával, a francia pásztorkutyákkal, svájci pásztorkutyákkal (berni, nagy svejci’), a dobermannal (ehhez mondjuk ismerni illik a dobermann fajta eredetét!), mit ad isten, akár a magyar marhapásztorok terelőkutyáival stb…

Akit fentiek alapján mégis gyötör a kétség, vessen egy pillantást a gugli segítségével Albert Kull első festményére a rottweilerről 1883-ból, vagy Ruß vom Brückenbuckel-re, Lord von der Teck-re, Ralph vom Neckar-ra, Arco Torfwerk-re, saját korszakuk “sztárjaira” vagy a már kicsit “modernebb Hackel vom Köhlerwald-ra.

Ha már a felsorolt kutyákat nézzük, próbáljuk tudatosítani magunkban, hogy ezek a kutyák bizony gyakorlatilag az összes mai “világsztár” rottweiler származási lapján szerepelnek a sokadik ősi sorban. Ez egy elég nehéz mutatvány, hisz a kutyák színén kívül semmilyen konkrét hasonlóságot nem lehet felfedezni (a Kull-féle festményen még azt se), és mégis…

Az is lehet, hogy a rottweili hentesek már 1910-ben is olyan kutyákra vágytak, amelyik gyönyörűséges hárfa alakú lába egy óvatlanabb lépésével akár úgy meg tud botlani a saját fejbőrében és a bal könyöke a jobb csuklójában, hogy ettől kiesik az a gyönyörű kidülledő szép kerek szeme, amit a fültől fülig érő nyálcsigás vigyorával konstatál, miközben a feje tetején elhelyezett rózsafülét kicsit hátra csapja – csak ilyen sokáig tartott mire sikerült végre kitenyészteni. Lehet, de nem valószínű.

Az internet csodájának hála, nekünk 2016-ban már lehetőségünk van tovább látni az orrunknál és a saját beszűkült világunknál, utazgathatunk az ADRK törzskönyvében gyakorlatilag több mint 100 évet oda-vissza és keresztül-kasul. Elkezdhetjük bármely regisztrált mai kutya őseinél és lépkedhetünk, ugrálhatunk vissza az időben, hogy megértsük a folyamatot.

Aki elhiszi, amit írok, annak megspórolom a hosszas kutakodást és elmesélem, nagyon leegyszerűsítve az elmúlt 120 évet, aki nem hiszi, az meg járjon utána.

Kull bácsi (az Albert), lerajzolta és lejegyezte a Rottweil környéki mészároskutyák (kocsihúzó, terelő és kísérőkutya) leggyakoribb típusát. A festményen szereplő, egészséget, erőt sugárzó, szép, remek testarányokkal rendelkező, szép vázú kutyát napjainkban egy kezdő 1%-vadász is könnyen “gazdásítani” tudná, de biztos, hogy nem rottweilerként kínálgatná, mert az lenne az utolsó, amihez hasonlítaná, pedig ebben nem túl gátlásosak:

Az 1900-as évek legelején megalakultak az első civil szervezetek, amelyek ezen kutyák fajtatiszta, regisztrált, adminisztrált tenyésztését tűzték ki célul, először DRK, aztán az SDRK, aztán az IRK és a klubok összeolvadása után az ADRK.

Megszabták a kereteket és regisztrálták az általuk meghatározott feltételeknek megfelelő (mai fogalmak szerint tisztátalan vérvonalú, keverék, tájjellegű használati-) kutyákat. 1910-ben ezeket a (szedett-vetett) kutyákat, képességei alapján a rendőrkutyások szövetsége rendőrkutyafajtaként ismerte el. Ezt KÖVETŐEN 1911-ben megalakult az FCI, amibe elsőként 335 fajta sztenderdjét regisztrálták, köztük a rottweilerét.

A fajta rendőrkutyaként elismertsége tehát NEM a törzskönyvezett, fajtatiszta tenyésztés eredménye volt, hanem a Rottweil város földrajzi, történelmi, gazdasági helyzetének köszönhetően kialakult, környékbeli kutyatípus – használatban szelektált – kiváló adottságainak elismerése, ami okot adott a további, szervezett, törzskönyvezett tenyésztésre.

‘ Há még efcéi se vót ez má rendőrkutya vót, há nem naccerű ez kéérem? ‘

A tenyésztés nem a “nemesi vér” megőrzése, nem a szigorúan ellenőrzött származás megóvása, hanem a használati- és küllemcélok elérésének módszere (volt). TARTALOMHOZ! A FORMA!!!

A törzskönyvezés pedig nem a tenyésztés célja, értelme, hanem annak segédeszköze, a tenyésztési lépések, eredmények, sikerek és tévedések nyomon követésének segédlete. (ha csak nem egy darab hamisított cetli)

(Mellékvágány. Érdekes, hogy a segédlet kinyomtatásának és lepecsételésének jogáért többen harcolnak Magyarországon, mint ahányan valaha tervszerűen, tudatosan tenyésztéssel foglalkoztak.)

Ez, természetesen nem azt jelenti, hogy minden baltával csonkolt buksikutya kutya gazdájának szaporítani kötelező, mert egyenértékűnek gondolja az ebet a rottweilerrel, mert hasonlít a színük – csak azt jelenti, hogy használatszelektált tenyésztésből, használati kutyák más szemléletű tovább tenyésztéséből bármikor kialakítható egy küllemszelektált fajta, fordítva viszont ez nem működik.

Igaz igény sincs rá, hisz elég az ősök használhatóságát, a római légiókat, meg marhacsordákat emlegetni 100-150 évig!!!

Szögezzük le, mert nem mindenki tudatosította magában, hogy az FCI rendszerű tenyésztés, nem használatikutya tenyésztés. A használati céllal tenyésztett kutyánál nincs küllemi megkötés, bár a használati kutya tenyésztése sem zárja ki, hogy a tenyésztőnek legyen szépérzéke, ízlése és hasonló úri huncutságai, de a tetszetős forma csak használhatóság meglétén felül lehet szempont, helyette nem.

Mivel az 1900-as években a zemberek’ jellemzően céllal, okkal tartottak kutyát, nem babázási, játék, vagy mutogatási céllal, így kezdetekben nyilván az FCI és az 1900-as években regisztrált fajták is közeli viszonyt ápoltak a használati kutyákkal, sőt az elsőként regisztrált állomány, amely bekerült egy-egy fajta törzskönyvébe nyilván használati kutya volt, de hát ELTELT 120 év! Az eredeti fajtaleírások alig változtak, miközben teljesen átalakultak a kutyatartási szokások, az életforma, a társadalom, a kutyával szemben támasztott igények, a kutyatartók, tehát MINDEN, csak a standard nem…

A fajtaleírásokban a kutya „természetéről”, kívánatos viselkedéséről, képességeiről általában kevés szó esik. Kb. egy bekezdésben megemlítik a jellemző temperamentumát és a használhatóság, „bevethetőség” jellemző területeit, a többi 40 bekezdésben leírják a kutya elvárt, fajtajellegnek megfelelő küllemét részletesen a fülétől a farkáig. Tehát a standard nem ír se vizsgafokozatot, se versenyeredményt elő a kutyának ahhoz, hogy besorolható legyen az adott fajtába. A tenyész szemlék, vizsgák, vizsgálatok a különböző tenyésztő szervezetet alkotó tenyésztők közös megállapodása arról, hogy hogyan vizsgálják meg a kívánatos tulajdonságok meglétét ill. azok hiányát.

Az ADRK tenyésztői a rottweiler tenyésztésének, lévén elismert rendőrkutya fajta, kiemelt szempont volt az őrző-védő képesség, tehát a követelményrendszernek is szerves része volt a „vézen”, az őrző-védő képesség vizsgálata, lövésállóság vizsgálata. De, ahogy minden más, az is 120 éve volt, de legalább 30-40.

A standard-közelítő tenyésztés legelső feladata a heterogén küllemű és heterogén génkészletű regisztrált ebek kívánatos tulajdonságainak rögzítése és a nemkívánatos tulajdonságok kiszűrése.

A homogén(ebb) küllemhez vezető legrövidebb út a rokontenyésztés. Egyrészt a kívánatos típusú egyedeket “visszarakták” a saját lányukra, unokájukra, testvérükre emellett a tenyésztésirányítók által kívánatos típusú kiemelt kanokkal befedeztettek minden mozdítható szukát. Ezt ismételgették generációról generációra.

Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a kiemelt tenyészállatok a fajtajellegnek megfelelő belső és külső (használati és küllemi) tulajdonságokkal ugyan eltérő arányban, de rendelkeztek, valamint létezett még a TERMÉSZETES SZELEKCIÓ „intézménye”, tehát a gyenge életképtelen kölyök nem maradt életben, az önálló szaporodásra képtelen Egyedek nem lettek mesterségesen szaporítva, az örökletes betegségekkel terhelt Egyedek nem voltak életfogytig gyógykezelve és közben szaporítva… és még sorolhatnánk. Arról nem is beszélve, hogy az életképes kutya nem spermabefecskendezővel készül és nem császárral veszik ki a mamából….

A rottweiler történetének legsikeresebb időszaka az az átmeneti időszak volt, amikor a használati célok, illetve az erős karakter MÉG fontos szempontok voltak, de azon felül MÁR küllemi szempontok alakították ki a tenyész kutyák közti végső rangsort.

A tenyésztés kezdetekben nem volt piacorientált laikuskiszolgáló rendszer. Nem szaladt mindenki automatikusan a kiállítási győzteshez fedeztetni, hogy az interneten jó legyen a kapás a kölykökre. Párhuzamosan több alternatív vérvonalat is életben tartottak, részben tudatosan, részben azért, mert nem volt lehetőségük 1910. környékén a progeszteronvizsgált szukával tartományokon keresztülautózva az ország másik végében élő kanhoz zarándokolni hosszú tömött sorokban, vagy fagyasztott spermát literszám utaztatni földrészeken keresztül. Hála annak, hogy léteztek még “helyi populációk”, ha pl. egy kiemelt tenyészállat rosszul, vagy rosszat örökített, nem tette tönkre rögtön az egész állományt, sem az országban, sem az egész világon.

Az, hogy a tenyésztés szervezetten és irányítottan folyt, azt okozta, hogy a kezdeti heterogén és viszonylag széles vérbázis generációról generációra szűkült, kiestek a nem preferált típusok és a korábban nem szelektált FCI hibákat örökítők (szín, szőr, fog, hd stb..). Tehát a kezdeti cca. 1500 regisztrált kutyából (IRC+DRK+SDRK), ami természetesen jóval kevesebb induló vérvonalat jelentett, hamar kipotyogott egy csomó.

A kiemelt kanok kívánatos és divatos vonalai egymásba kapcsolódva, egymásba vissza-visszatérve egyre inkább kijelölték a követendő irányt, a nem felkapott “átlagos” vagy csak nem divatos vérvonalak szépen lassan elhaltak, vagy gyakran a rendszeren kívül, ahogy a szolgálati célra tenyésztett németjuhász, belga és mixei, tehát FCI-ADRK törzskönyv nélkül szaporodtak tovább.

Az, hogy egyes típusok kikerültek az ADRK látóköréből, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy minden divaton kívül esett egyed szaporítás áldozata lett. A nem FCI show orientált piacokra, pl. az USA-ba, Dél-Afrikába, Dél-Amerikába, egyes arab országokba még azután is sokáig keresték a harapósabb típusokat, amikor az ADRK már megcsinálta a nagy vézenreformot. Amikor az adminisztráció, a “divat diktálása” egy olyan “szakembergárda” vagy egy bizonyos üzleti kör kezébe kerül, amivel egy-egy adott tenyésztő nem ért egyet, nem tud, vagy nem akar együttműködni, akkor nem feltétlenül az elképzeléseinek megfelelő kutyák tenyésztésével hagy fel, sokkal valószínűbb, hogy az övétől eltérő értékrendű “szakembergárda”, számára jelentéktelen szakvéleményét és aránytalanul drága szolgáltatásait mellőzi csak. Németországban, a fajta anyaországában több rottweiler klub működik ma is, az ADRK az FCI-ben, mások azon kívül, de valamiért azokat sem vitte még el a Gestapo. Van, ami negyven hivatalosnak látszó pecsét nélkül is hiteles, van, ami meg azzal se. Az ADRK-ban az ezredforduló táján és azóta, jól láthatóan megváltoztak a prioritások, de ne szaladjunk ennyire előre.

Nem bonyolítanám az egyébként is kuszáscska történetet a történelemmel, I. és II. világháborúval, a térképek átrajzolásával, a történetnek végül is az ADRK volt és maradt a fő szála, bár napjainkra nézve szükséges lesz kicsit megemlékezni a before/after vasfüggöny jelentőségéről.

Kicsit használva a józan eszünket, azt azért tudhatjuk, hogy egy fajta törzskönyvezése mindig csak annyira hiteles, mint a fajtát tenyésztők átlagos hitelessége, ill. a törzskönyvező klubok vezetőinek hitelessége. A legjobb szándékú tenyésztő is tévedhetett, mondjuk az apaság kérdésében, amíg nem volt DNS vizsgálati lehetőség, nem beszélve azokról, akik szándékosan csalni hajlamosak. Közkeletű tévedés, hogy aki nem magyarul beszél, az szükségszerűen okos, becsületes fajtanemesítő, de bármilyen hihetetlen, ez sem feltétlenül van így. Ha az emberi tényezőt, akár csak a tévedés minimális kockázatát (pl. ráfedezés) figyelembe vesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy egy kutya származási lapja 90-95%-os eséllyel tükrözi a valóságot ott, ahol szervezetten folyik a tenyésztés és csak 60-70%-ban ott, ahol szervezetten folyik a papírozgatás. Arról ne is beszéljünk, hogy a származást és az adott kutya minőségét minden egyes ember, lehet az akár „szakember”, másképp értékeli. Másképp értékeli ugyanazt a röntgent más-más állatorvos, ugyanazt a munkát más-más munkabíró, ugyanazt a küllemet más-más küllembíró, másképp a barátét, másképp az üzlettársét, másképp a konkurenciát…. 5 laikus néző hatféle véleménnyel van ugyanarról, ezért látszólag ez egy szubjektív műfaj, de vissza a fajtához.

Szóval az irányított tenyésztés a II. világháború után a 70-es évekre újra lendületet vett. A fajta népszerűségét képességei mellett erőt sugárzó, mégis nemes megjelenése is segítette. Az olyan kutyák, mint Astor vom Landgraben, egy egészségesebb ízlésvilágot tükröztek:

A kurtalábú kutyák mai tulajdonosai a fenti típust előszeretettel dog v. dobermann keverékezik le kínjukban, “szerencsére” ilyennel már nem nagyon találkoznak.

A korábban említett “favorizálásnak” köszönhetően ma nem nagyon találunk rottweilert, akinek Ives Eulenspiegel vagy Bulli vom Hungerbrühl nem szerepel az ősei között, vagy a 80-as években született ősök között ne lenne néhányszor Dingo vom Schwaiger Wappen vagy Falko vom Grüntenblick, 90-es években születettek között Noris vom Grüntenblick, vagy Rick Burgthann illetve ezek féltestvérei, testvérei, unokatestvérei.

Ezek a kutyák egy nagyon szigorú, szakszerű kiválasztási folyamat során, hozzáértő szakemberek minősítéseivel, küllem-, munka-, és egészség területén komplexen bizonyították, hogy érdemes rájuk építeni a tenyésztést, és bár egyik sem volt tökéletes, mind jó alapokkal rendelkeztek és azon felül némi plusszal – ami akár egy befolyásos gazdi is lehet, de önmagában, a kutya minősége nélkül az akkoriban még nem volt elég… A “hőskor” feldolgozása elég alaposan megtörtént, többszáz oldalon keresztül elemezhetnénk az 1970-1999-ig terjedő időszak remek kutyáit, azok származását, jó és rossz tulajdonságaikat, csakhogy ennek a jelenünkre qrva kevés hatása van!!!!, ami elvileg lehetetlen, mert a törzskönyveken ezen remek ebek többsége rajta leledzik.

Szerencsére a többség mostanra már elaludt, vagy átnyomott inkább egy vicces videóra, tehát jöhet a szar része.

Ugyanennek a favorizálásnak a felturbózott változatának “köszönhetjük”, hogy napjainkban a legtöbbet fedező, “legszaporább” 5-6 kan, mind Mambo Crossener Ranch származású, általában apai és anyai ágon is. Leírhatatlan, inkább nézzük:

és mondjuk egymás mellett:

Ha zongorázni tudnám a különbséget, talán Paganini (:)) lennék… pedig gyakorlatilag ugyanannak a fajtaleírásnak felel meg mind a kettő –állítólag…

Szomorú kiegészítés 2022: és van ma már olyan is amihez képest Mambo egy balerina.

A végeredményt, illetve a vég kezdetét már láttuk, azóta a nemzetközi helyzet tovább fokozódott, de nézzük a konkrét okát:

Ha az egyes kutyák törzskönyvét “megtisztítjuk” legalább fejben a kennelnév-hatástól, tehát attól, hogy ugyanazon párosításból származó 6 szuka kölykei 6 különböző tenyésztőhöz kerülve 6 kennelnéven szaporodnak tovább, akkor láthatjuk, hogy az ADRK kutyák “beltenyésztettsége” sokkal szorosabb, mint amit első ránézésre gondolnánk és mégsem volt a rottweilerrel kb. 2000-ig semmi rendszer szintű probléma. A származás, a rokonsági fok tehát önmagában nem jelent se rosszat, sem jót, csak a “Szelekció” és a “Favorizálás” alakítja a fajtát, a “Tenyésztési irány”. Ha jók a szelekciós szempontok és alkalmas a kiinduló populáció, ha jól jelöljük ki a kiemelt tenyészállatokat, akkor a fajta fejlődik, amikor nincs szelekció és rosszak a favorizált vonalak, akkor meg romlik. Ha nem akarjuk a folyamatokat minősíteni, akkor inkább úgy fogalmazunk, hogy ha változnak a szelekciós preferenciák, változik a fajta általános minősége. A küllem is és a vézen is.

A fordulat, avagy hol van az eb(fajta) elhantolva

A 2000-es évek eleje a kutyatámadásokról szólt Németországban. A megoldandó problémára, „a kutyatámadásokra” adott válasz, a korábban bevált módszerhez igazodott, kijelölték a követendő irányt: a kedves, közömbös (esetleg bambácska), kisebb fizikumú, hajlíthatóbb, idegenekkel barátságos, könnyen szocializálható, a segédet őrző-védő játék után arcon nyalogató, kamaszlányok kezében is veszélytelen típust. A “kijelölés” módszere a korábbiaktól eltérően nem a munka és a küllem egységén alapult, “csak” megnyerették a “kijelölt iránnyal” a klubkiállítást, a többit az új ebrendeletek megoldották.

Aki nem akart büntetőadót fizetni, a kutyájával útvonalengedélyt kérni a sétához, az többségében vagy lemondott a rottweilerről, vagy elszaladt a legközelebbi ölebrottweilerhez fedeztetni és gyártott és gyárt kis, cukika bumbikákat, vagy ha attól nagyon idegenkedik, tenyészt a fajta eredeti karakterétől szintén kicsit eltávolodott, de még vállalható felépítésű és temperamentumú sport(osabb)kutyákat. Zsákmányos, közreműködő, izgága… A többség az előbbit választotta, mert annak nagyobb a piaca.

A német kutyatartási szabályok jelentős megváltozása egy pillanat alatt új helyzetet teremtett. Hiába van ma mondjuk az állományban 100 darab jó anatómiájú, száraz fejű, típusos, jó méretű, egészséges kutya, ha abból a 100-ból 1 olyan, amelyik laikus kézben veszélyessé vált, (főként azért, mert a halálra rémített laikus erőszakkal megpróbálta megtörni, akkor a maradék 99 hasonló sem kerül többé tenyésztésbe.

Egy domináns, nem megalázható kutya gazdája még akkor is belegondol annak lehetőségébe, hogy a saját kutyája éppen őt kívánja elfogyasztani vacsorára, ha ennek az aznap esti híradóig semmi jele nem volt.

Nem lehet(ett) Németországban egyik napról a másikra büntetlenül egy teljesen új vézent favorizálni, megfeleltetni az új törvényeknek, anélkül, hogy az addigi eredményekből ne kéne feláldozni valamit, vagy szinte mindent.

Egy olyan állományt, ami többségében (standard szerint) idegenekkel bizalmatlan, kemény, határozott harapási képességgel, erős “védőösztönnel” rendelkezik, csak úgy lehet “felülírni, ha elkeverjük egy cukimacival, aztán, ahogy már korábban taglaltuk, arra “visszahúzzuk”, “rokon tenyésztjük”, illetve az igazán nehezen kezelhető, fájdalomtűrő, domináns, esetleg bizalmatlanabb vonalakat elfelejtjük, az anatómiát leszarjuk, a burkolt fejeket, infantilis, kifejezéstelen tekinteteket, a nemesség, elegancia hiányát meg majd megszokjuk, először, mint mellékhatást, aztán már mint követelményt.

The show must go on!

Kezdetben tehát csak mellékhatás volt, az a borzalom, ami ma kívánalomnak látszik, de “bevált”, hiszen egy fültől-fülig vigyorgó szájú, riadt gombszemű lihegő kis macitól nem könnyű beszarni, míg egy száraz fejű, mandulavágású szemmel, kifejezett járomívvel rendelkező kan, csukott szájjal igen szigorú látvány. Az már csak fizika, hogy ha mégis harapásra kerül a sor, a rövidebb, csököttebb állkapoccsal nehezebben okoz a kutya sérülést, pláne, hogy csak igen rövid ideig harcol, mert az orrán lélegezni képtelen.

Közben ugye a hidegháború végével az addig elkülönülten létező populációkat (Csehszlovák, NDK, Magyar (ami főleg Cseh-NDK túlsúlyos volt történelmi okokból) mindenki elkezdte igazítani a már hozzáférhető etalonokhoz az ADRK kutyákhoz, majd gyakorlatilag a többség szépen lassan teljesen ADRK származásúra cserélte az állományát a piaci kereslettől vezérelve. A 90-es évek jó minőségű ADRK állományának köszönhetően a keleti-blokk állománya is sokat javult pl. küllem és talán egészség tekintetében is, bár ezt nehéz objektíven felmérni, hiszen Magyarországon sosem történt meg szervezetten a tenyész adatok állomány szintű felvétele és kiértékelése így csak a megérzéseinkre, homályos és néha rózsaszínű ködbe burkolt emlékeinkre hagyatkozhatunk. Mivel üzletileg az ADRK követése a legkifizetődőbb, ezért ahogy korábban a jó vonalak, úgy az új divat is “begyűrűzött” szinte egész Európába.

A rottweiler körül új “stábok” jelentek meg, akiknek kifejezetten az új irányzat tetszett már meg, azt fokozták még extrémebb irányba, amit aztán a “legnagyobb megdöbbenésemre” az ADRK bírói úgy legitimálnak, hogy nyeretik a konnektororrúakat sorban, úgy tűnik, nekik is ez tetszik.

Hogy mi köze ennek a rottweili mészárosok kutyájához, vagy a rendőrkutyákhoz? Már régen semmi.

Az ADRK jó ideje kirakta az egyirányú utca táblát, csakhogy az egyirányú zsákutcából szabálykövető ember sosem juthat ki, már, ha besétált a csapdába. Olyan csoda tenyész állomány nincs, amivel önmagában, alternatívák nélkül kevergetve lehet tenyészteni változatlan minőségben, néha be kell vállalni némi vérfrissítést, akkor is, ha az problémákat is okozhat.

Az hány évtized után válik gyanússá valakinek, hogy az összes FCI tagországból egyben sem született még olyan minőségű és egészségű kutya, amely méltó lett arra, hogy az anyaországi tenyésztők “vérfrissítésként”, tenyésztésbe vonják? Az sem gyanús, hogy még az ADRK-ból származó kutyák kölykei sem méltók, alkalmasak, minőségiek ehhez eléggé, ha egyszer külföldön születtek? Mi kell ahhoz, hogy felismerjük, hogy ez a rendszer már nem a kutya minőségéről szól, csak a származásáról, a fajtagazdaságból származó piaci előnyök féltő őrizgetéséről? Biztos, hogy az szereti igazán a rottweilert, aki kritika nélkül asszisztál ahhoz, ami láthatóan nem vezet sehova? Kérdés, hogy tulajdonképpen mi szükség is van így nemzetközi szervezetre? Ahhoz, hogy az ADRK-ból származó kutyát vásároljunk, nem kell FCI tagországban élnünk, csak zsebbe kell nyúlni. Ahhoz, hogy a saját kutyáinkat otthon tenyésztgessük, szintén nem kell az FCI engedélye, a 20 másodperces, rábökéses CAC-ra kifejezett igény nincs, vizsgázni, versenyezni keverékkel is lehet, tehát mire is való a származási lap, mire is valók a lemásolt tenyésztési szabályzatok?

Ugyanazon nyersanyagból, ugyanazon gyártósoron, ugyanazon minőségi ellenőrzéssel, ugyanazt a terméket lehet előállítani, de ha ezt az sem akarja elfogadni, akitől a nyersanyagot, a gyártósort és a minőségi ellenőröket importálni kötelező?

Azt a skizofrén állapotot sem könnyű tenyésztésszakmai érveléssel megmagyarázni, hogy az ADRK világszerte a saját tenyésztési szűrőit, „szakvéleményét” igyekszik exportálni, majd a rendezvényein azokat a külföldi kutyákat jutalmazza, amelyek nem a javasolt módon „készültek”.

Kutyákat, amelyek tenyésztési módszere a kettő db tetszőleges törzskönyvmásolat, a klubnak e-mailben történő beküldése volt, szüretlenek, mint a jó búzasör, vézenük, mint a jó püspöké (lehetetlen felizgatni) és sportosak, mint a magyar futballista: türelmesen, állva nézi, ahogy előtte pattog a focilabda. (Tudom, tudom…nem bamba, csak fegyelmezett…)

Persze, ha az FCI az elvbarátok zártkörű klubja lenne, ma sem lehetne FCI vizsgát tenni, versenyezni törzskönyv nélküli kutyával, de az éhség nagy úr, tehát amit “itt” beszednek, azt “ott” már nem kell befizetni, csak ha pancser vagy.

Időközben csökkent a rottweiler iránti kereslet, hisz ma már Kínában, Indiában, Brazíliában is nagyüzemben gyártják és csak részben importálják a kutyákat, erre kétféle lehetséges megoldás van, illetve három:

-Tudomásul vesszük, hogy telítődik a piac és foglalkozunk a fajtával. Ajtót nyitunk a kiváló külföldi, netán “regiszteres” kutyáknak és megpróbálunk egy egészségesebb, használhatóbb, de modernebb karakterű, tehát “sportosabb” kutyát tenyészteni, újra kedvet csinálni a fajtához a kutyát hivatászszerűen használóknak és a sportkutyásoknak.

vagy

-Szépen összebarátkozunk a lehetséges vásárlóinkkal, családtaggá (ADRK Family) fogadjuk őket, hátha akkor nem jönnek rá, hogy hiába tenyésztenek kizárólag a mi kutyáink kölykeivel, hiába szűrnek a mi szabályaink szerint, hiába vernek minket rommá küllemben, vagy munkában (majd legfeljebb saját pályán fogunk csak versenyezni), büdös életben nem fogunk a kutyáikkal az ADRK-ban tenyészteni. Hogy akkor miért vagyunk egy világszervezet égisze alatt, miért fogadjuk el magunkra nézve érvényesnek ugyanazon standard célokat, miért egységes a nemzetközi vizsgarend? Hát talán a látszat kedvéért, vagy azért, hogy legalább “utángyártott” rottweilert árulhasson a többi szerencsétlen, aki nem német. Ez egy olyan család, ahol csak anyunál van a brifkó, és mindenki addig családtag, amíg befizeti a sápot. Twist Olivérnek volt ilyen családja…

(A harmadik megoldásra még nem érett meg a népvándorlási helyzet, de ha eljön az ideje, a nyalakodó kutyák helyett majd regiszteres tk-et adnak a még meglévő néhány szolgálati tk nélküli harapósnak is, mör’ aza’ eladható…, és ha úgy lesz, vakon rohan majd a fél világ fedeztetni a új, divatos ADRK-krokogyilhoz, ahogy ma a cukikhoz.)

Hogy miért is áll mégis mindenki a sorban, ahol régen a gyémántot árulták aranyárban, ma meg többnyire a sarat? Hát pont azért, mert az FCI-ADRK hitbizományért még adnak a világpiacon pár garast. Európában nekik a legjobb a PR-juk, övék a márkajelzés és a know how. A minőségbe vetett hit olyan hozzáadott érték, amit a valóság rövid távon nem képes felülírni.

A rottweiler német fajta, és az is marad, ennek minden jó és rossz következményével együtt.

Ismerve a fajták szokásos felívelésének és hanyatlásának gyakorlatát, megállapíthatjuk, hogy a rottweiler nagyon sokáig volt felfelé ívelő pályán és népszerűsége csúcsán, aztán a hanyatlás is lassabb volt, mint az szokásos és még jelenleg sem jutott el arra a szintre, ami más fajtáknál gyakori, hogy aki elindul egy világbajnokságon, az már dobogós, aki benevez a klubkiállításra, az automatikusan nyer. Tehát még nincs vége, de a 90-es évek nem jön el újra egyhamar, sőt valószínűleg soha. Erre a folyamatra semmilyen magyar tenyésztési és/vagy nemtenyésztési, szervezeti, szerkezeti változásnak, na de még az én roppant fontos véleményemnek sincs semmilyen hatása.

…és hogy az eddigiekből mi következik a jövőre nézve?

Az ADRK szempontjából sikerült ideig-óráig a World-Family trükkel kihúzni a nyiladozó szeműek alól az IFR hokedlit, de az ADRK-IFR ellentét okát nem sikerült megszüntetni. A maguknak egyenlő mércét és bánásmódot elváró nemnémet’ tenyésztők hangja, annyira zavaró volt, hogy befogták a fülüket és dobtak egy csontot a kutyáknak. Azok, akiket IFR tagként zavartak azok a problémák, amiket az IFR kongresszusokon az ADRK-felé közvetítettek, azokat Családtaggá kinevezve sem lesz könnyű sokáig hülyíteni.

Egyre nyilvánvalóbb,

hogy ma, amikor a kutya származása DNS-el minden kétséget kizáróan igazolható (megfelelő adatbázis alapján) és minden kutya kötelezően azonosító számmal ellátott, ezáltal nemzetközi adatbázisban szerepel (chip),

hogy ma, amikor a szűrővizsgálatok eredményei digitálisan a világ bármely pontjára továbbíthatók másodpercek alatt,

hogy ma, amikor az összes munkavizsga rendje nemzetközi szinten egységesen szabályozott,

hogy ma, amikor szinte bármelyik származási lap két kattintással lekérdezhető,

hogy ma, amikor egy kutya munkája egy mobiltelefon segítségével az egész világgal megosztható,

ma, amikor az ázsiai tenyésztő egy kattintással beszélgetést kezdeményezhet bármely európaival bármilyen gugli által ismert nyelven…stb… – akkor nem lehet sokáig büntetlenül kirekesztőset, lehúzósat játszani.

Könnyen lehet, hogy a kirekesztőből előbb-utóbb kirekesztett lesz. Ugyanez, hasonló indokok alapján érvényes az FCI törzskönyvezésre is. Ha a digitális alapon összekötött világban a világszövetség az országos szakszövetségen keresztül, azokon belül a fajta klubokon át akarja a rendszerben és függő helyzetben tartani a tagot úgy, hogy minden szervezeti szint vidáman meg akar élni ebből, sőt a fajtagazdák “jól” meg akarnak élni és melléjük még bejelentkeznek a fajtánkként önálló világszövetségek is és mindenki tartja a markát, akkor ez előbb-utóbb bedől. Levédhetetlen márkanevekből egyébként ilyen hosszú ideig még egyetlen cég sem profitált ennyit, mint a fajtastandard-gyár.

Ha továbbra is bonyolult, nehézkes és drága, papír alapú adminisztrációt akarnak fenntartani a szerencsétlen tag pénzén, akkor könnyen ébredhetnek egy szép napon arra, hogy a kutyások lecserélik őket egy mobilalkalmazásra, ahogy tették ezt a kiskereskedőikkel, taxisaikkal stb… (Nem lenne okosabb megelőzni a bajt és az értékeket megőrizve felnőni a 21. századhoz?)

Az egészségügyi szűrésekről szóló igazolást az idők kezdete óta az állatorvos adja a kutyához, a DNS-t az állatorvos veszi le és vizsgálja. Nehogy öntudatra ébredjenek és beelőzzék az FCI-t 🙂 országos szervezeteik (kamaráik) már vannak, egy kis update és világszervezet lehetnek.

A “fajtatisztaságot” nemhogy egy állatorvos, de lassan már minden félművelt wc-s néni facebookra feltöltött pixeles fejképből önállóan és minden kétséget kizáróan megállapítja. Sőt, a bugris paraszt már odáig is elmegy, hogy qrvaanyáz, ha a lekeverékezed a korcs küllemű szaporítványát.

A face-csőcselék az így megállapított „fajtatisztának” akár virtuális CAC-okat is pont akkora hatékonysággal képes kiosztani, mint bármelyik másnapos, képesített küllembíró. A vézent meg bármelyik tükörreflexesmilánosalfa örömmel bevizsgálja 2eFt/db, tehát rezeg a léc, de azért tessenek csak pereskedni még jó sokat és minden 0,5 eurocent nyomdaköltségű papírra tessenek még 5-6 pecsétet rakni további 20-50 euroért darabonként, és lehetőleg a pecséteket további pecsétekkel hitelesítsék, és a világszövetségek gyilkolják csak az anyaországi fajtaklubokat és fordítva, hátha felgyorsul a folyamat :). keziccsókolom…

Egyébként is kabaréba illik, ahogy mára a tenyésztők egy része gyakorlatilag elérte, hogy nem független szakemberek minősítik a kutyáikat, hanem ők saját maguk, vagy tenyésztő-üzlettársak-barátok egymásnak kölcsönösségi alapon. Hogy- hogy nem a sajátjukkal, a haveréval, illetve annak a kutyájával, aki eleget “tejel” szinte kifogástalanul elégedettek, akinek meg nem jutott saját klub, saját iskola, saját segéd, saját bíró, és saját bélyegző, amivel pecsételhet magának a meleg szobában saját eredményeket, arra lehet mutogatni. Az, hogy a mobiltelefonok és internet korában minden bili hamar kiborul, tehát ez a fajta “cakmai igényesség” már a nagynyilvánosság előtt zajlik, nemhogy akadályozná a rossz folyamatokat, inkább megszokottá, elfogadottá teszi a trükköket, sőt, aki nem sajátítja el a bűvésztrükkök aktuális repertoárját, az lemarad a versenyben.

A sokak által bölcsek köveként emlegetett “önálló fajta klub” is csak addig képvisel magasabb szintet a gyűjtőkluboknál, amíg több a tenyésztő, mint a klub működtetéshez szükséges funkcionárius és nem a tenyésztő végzi a saját kutyája minősítését, nem a tenyésztő vizsgálja meg, hogy az adott egyed tenyésztésre alkalmas-e, nem a tenyésztő állítja ki a saját kutyája törzskönyvét, nem a tenyésztő a saját maga ellenőre is, mert ehhez nem kell klub, ez gyakorlatilag kenneltörzskönyvezés, csak drágábban, bonyolultabban.

Majd, ha független, tanult szakemberek igazolják megint nagyjából egyformán mindenkinek, ahogy az normális és tisztességes…akkor talán megint lesz értelme is… nem csak formája, tartalma is…, tehát majd, ha már lesz időgépünk… bár apró részletek akkor is lesznek, amit csak a tenyésztő tud: pl.

nevel-e, tejel-e egy szuka, vagy a kölykök a cuclira mondják, hogy “mama”;

ha nevel, hogyan viselkedik a kölykökkel, mit tanít, vagy mit öl meg…;

hogy fedez egy kan- önállóan, vehemensen, dominánsan vagy esetleg f@szveréssel egyenértékű akrobatika a fedezés, ahol a kan tulajdonos kielégít, “összeragad” a baksisért …. na ezt csak úgy mellékesen…

és ez csak 2-3 dolog, amit klub még sosem tudott, csak a tenyésztő… és ezek csak apróságok, de az állomány minősége, egészsége szempontjából még ezek az apróságok is fontosabbak, mint hogy kinél van a pecsétnyomó…

Azt azért jó lenne végig gondolni, hogy ezt a szolgai módon, gondolkodás nélkül végrehajtott “fénymásolást”, amivel ma kritika és perspektíva nélkül újra termelődik mindig ugyanaz a szar, csak egyre rosszabb minőségben, nem-e hívjuk inkább szaporításnak, mint tenyésztésnek.

Érdemi változást (rottweiler estében) sajnos nem a magyar, vagy a kínai tenyésztők tudnának elérni, kizárólag az ADRK küllem és munkabírói, vezetői és tenyésztői, ugyanis, ha ők kútba ugranak, beugrik a világ rottweilereseinek 90%-a is. Amihez az ADRK a nevét adja, azt fogadja el a világ követendő példaként.

…mindeközben Magyarországon…

Nem kell sem pszichológusnak, sem kinológusnak lennünk, hogy megállapítsuk,

– ha azt látjuk, ahogy valakik az egyik percben azzal qurogatják egymást, hogy hogy kéne szabályosan tenyészteni, ki a faszább rottweileres, hol kő’ törzskönyveztetni, egymás közt vagy nyilvánosan szarozzák egymás tenyésztett kutyáját, aztán két perc múlva a baltávalt csonkolt, szüretlen, rottweiler jellegű szaporítványt meg lájkolják a fészbúkon, mert az nem konkurens –

hogy a hazai “ebtenyésztés” mára kizárólag emberi viszonyokról szól, személyes ellentétekről, no meg némi készpénzről, míg a kutyáról, a fajtáról nem,

de vesztegessünk erre is néhány szót.

A 20 évvel ezelőtti, évente 15.000!!! törzskönyvezett rottweilerhez képest ma évente 100 db/évnél (vagy már ott se) tart a tenyésztési kedv. Az elmúlt 30 évben még egy magyar tenyésztésű kutyával nem tenyésztett az anyaországban senki (ahogy cseh, holland, finn, belga kutyával se), még az ADRK klubkiállításon osztályát nyerővel se, még a vb-n résztvevőkkel se, még a német körungos, német vizsgás, német papírossal se, de alkalmasint az osztrák, az orosz, az ukrán se ide járt fedeztetni (és nem is egymáshoz) – még mindig az a vezérelv, hogy itten’ a fajtagondozásért, meg a fajta felügyeletéért kell egymással megküzdeni, csak hát pont ezt a fajtát már gondozza, őrzi más, aki nemhogy nem kér ehhez segítséget, de még a korábbi kebelbarátját Svájcot is lerúgta magáról.

Évente nem születik megyénkként 5 törzskönyvezett rottweiler (abból 3 szerb, vagy román törzskönyves), ráadásul a tenyésztők nem tenyésztenek egymás kutyáival- ez egyébként világszerte jellemző – 90 % csak a saját tenyésztésű kutyáikkal, esetleg egy haveréval, de inkább valamelyik külföldi kutyával- ha nagy befektetésben gondolkoznak akkor némettel, ha olcsó, de divatosban akkor szerbbel, de semmiképpen nem konkurens magyaréval. Ehhez nem kell egy klub sem, nemhogy 4.

Napjainkban, amikor gyakorlatilag nincs a törzskönyvezett állománynak még egy minőségi magja sem, mondjuk 15-20 (legyen csak 5-6) kiemelkedő kutyával, akkor nem az lenne a feladat, hogy kit kell még kizárni, kigolyózni, hanem annak lehetőségét kéne felkutatni, megteremteni, hogy a fajtából jelenleg hiányzó értékeket, jó tulajdonságokat milyen módon, milyen tenyésztési módszerekkel, mely kutyák tenyésztésbevételével lehetne BELETENNI, visszaszerezni, rögzíteni. Kicsit konkrétabban: új genetikai “információ” betáplálását a rendszerbe csak a rendszeren kívülről lehetséges, tehát ennek lehetséges módja pl. cseppvér keresztezés más fajtával, vagy például, ami kevésbé látszik ijesztőnek, a törzskönyv nélküli állomány regisztrálása, szűrése, vizsgálata, melléktörzskönyvi ágon, szigorú utódellenőrzés mellett, vagy az elmúlt 20 évben más populációban tenyésztett kutyák örökítő anyagának központosított beszerzésével…. vagy…vagy facebookozással, mint én, csak én nem szedek tagdíjat érte…. most még….

Azt, hogy a meglévő, kis létszámú állományt még tizedelgetjük, attól javulást nem várhatunk, maximum a romlás lassulását.

Egy középszerű állományból kizárva a leggyengébb minőséget, még nem kapunk magas minőségű kutyákat.

Ma, amikor mindenki ömleszti a kutyáiról az információkat, csak feltűnne, ha lenne 10 olyan kutya, ami még inkább Astor vom Landgrabenre hasonlít jobban, nem egy staffordra vagy bulldogra és mondjuk egy jó IPO nemzetközi mezőnyben tud egy stabil, de megnézhető 270-et, amiből az ő-v 95, vagy összesen 100-at de azt C ágazatbó’.  Olyan viszont nincs, hogy egy tortáról mindig csak levágjuk a megszáradt széleket és ha elég sokáig csináljuk, a végén egy szép nagy egészséges finom tortát kapunk. Olyan sincs, hogy egy nagy zsák lencséből addig válogatjuk a legszebb szemeket, amíg egy nagy zsák borsó nem lesz belőle. Azon versengeni, hogy a nem létező tenyészállományból még ki kinek a kutyáját zárná ki és miért, teljesen téves irány, mivel tenyészanyagból, alternatívákból hiány van, ellentétben a 90-es évekkel, amikor túlkínálat volt. Azon kéne gondolkozni, hogy mivel kéne tenyészteni, mivel lehetne javítani, nem azon, hogy rágódni, hogy ki mivel nem akar… persze ehhez legalább alap szinten nagyjából ugyanazt kéne gondolniuk a tenyésztőknek a fajtáról, tehát hasonló tulajdonságokat kéne értéknek tekinteniük, és hasonló dolgokat hibának. Nem egymásról, a fajtáról.

A közös minimum már rég nem létezik, csak a mély, feloldhatatlan ellentétek, konfliktusok, tehát mindenki egyedül barkácsol, amit akar, saját megelégedésére.

…és az is lehet, hogy a fenti 10 oldal a fantáziám szüleménye és a valóság egészen más…mindenki fejében más és más….

Aki idáig elolvasta rajtam kívül, attól most kérek elnézést az elszenvedett élményért, a happy end teljes hiányáért, a megvilágosodás elmaradásáért.

Szerencsére se rendőr, se marhapásztor, de még sporteszközre vágyó sportkutyás se nem vagyok, és azok jogát sem vitatom el, hogy akik a jelenlegi állományt tekintik etalonnak, hiszen a forgalmi iránnyal szemben haladni akkor sem érdemes, ha az az út se vezet sehova.

Ez volt a magánvéleményem 2016-ban. Azóta jobb a helyzet: már véleményem sincs.

Krausz Viktor