A rottweiler munkakutya. Igen az. Nézzük csak! Miként is kell munkakutyaként tekinteni a rottweilerre? Sokan nem tudják, hogy a rottweiler valóban munkakutyás ajánlására érkezett Magyarországra. Egy kiképzési nap alkalmával, azt mondta Fehér Gyula, aki az akkori kor elismert kinológusa volt, (világlátott, okos, tájékozott ember hírében állt), hogy fiúk, nektek rottweiler kellene, az lenne a hozzátok való kutya.
Az milyen?
Erős, határozott egyéniségű kutya, nagyon jó őrző-védő. NDK-ban láttam, amikor ott jártam a hadseregnél.
A fiúk, aztán kerestek, kérdezősködtek, de bizony itthon nem volt ilyen kutya. Mozgósították, a kutyás ismerősöket, majd egy tenyésztőn keresztül meg lett a kapocs és két szukát tudtak venni. Azért két szukát, mert kan nem volt. (1970) 1971-től van fotó és írásos emlék róluk.
Nagyon remek munka kutyákká cseperedtek, tényleg kiváló őrző-védő volt mindkettő. Az egyik szuka, még nyomkövetésben is jeleskedett, nagyon tehetséges kutya volt.
Akkor továbbra se tettek le róla, hogy kan is legyen, mert az, lett volna az igazi. A mintát egy kiállításon látták meg. Világkiállítás 1971. Budapest.
Nem volt egyszerű dolog, végül nehezen, de sikerült egy kant venni NDK-ból.
Ő nem volt olyan minőségű kutya, mint a világ győztes, de viselkedésben ő is tudta a „legendát.” Sebaj, majd tenyésztenek maguknak olyan kutyát! Indult az elhatározás. Végül sikerült, és a fiai tovább éltették a” legendát.”
A fajtára felfigyeltek, de bizony nem a munkaképessége miatt, hanem azért, mert jó pénzkeresést láttak benne. Annyira jó őrző-védő volt, hogy magasan lepipálta az akkori őrző-védő kutyákat. Semmi szakértelem nem kellett hozzá, „magától” tudta a feladatát.
Megindult az import
Az import szónak varázsa van, hiszen a német juhászkutya fajtában ennek bevált gyakorlata volt már akkor is. Teltek múltak az évek és mivel tényleg nagyon jó kutya volt (még a közepes példánya is) népszerű lett, megismerték, keresték. Többnyire házőrzőnek. Működött a dolog. Egy idő után feltűnt és nyilvánvalóvá vált, hogy az importált kutyák, már nem tudják azt a „legendát” amiről a rottweiler szól. Persze a különböző nézetek, már akkor is összecsaptak és ment a „harc” a tenyésztők között.
Volt vita
Hallgattam a sok vitát, és nem tudtam kinek, lehet igaza, mert mindenre volt magyarázat és mindenki fújta a magáét. Én azt tudtam, hogy az első kutya, akit pici korában neveltem, majd a családunk tagja volt, szerethető, gyönyörű kutya. Nagyon erős, és nagyon határozott, kemény kutya. Minden szituációban, azonnal és gondolkodás nélkül védett!
Ezzel engem sokszor rémületbe ejtett, mert nem tudtam megtartani. Nem is sétáltattam csak ritkán, mert nem szerettem magyarázkodni és bizony zavart, ha néha, számomra váratlanul, ilyen védelmi szituba kerültünk. (azaz „megtámadott” egy kutyát, vagy embert)
Az utána következő kutyáink már mások voltak, mert addigra egy csomó dolgot megtanultam.
Tapasztalatok
Azaz az évek alatt, tapasztalatra tettem szert a kutya irányításában, gondozásában. Volt, hogy növendék, felnőtt kutyát fogadtunk be. Soha eszembe se jutott rettegni, félteni a gyerekeket. A gyerekeknek se! Csak egyszerűen betartottuk a kutyatartás elemi szabályait és figyelembe vettük a kutyát.
Az egyéniségét, az igényeit. Nem akartuk átformálni, tudomásul vettük, hogy milyen és úgy viszonyultunk hozzá. A gyerekeink is! A fiam maximálisan elfogadta a kutyázás szabályit, a lányom kevésbé, így ő kétszer kapott figyelmeztetést. Egy-egy oda kapás formájában. Az egyik egy rottweiler volt, a másik egy orosz agár. Soha ez után se félt a kutyától. Annyit viszont megtanult, hogy van egy pont, amikor semmilyen kutya nem tolerálja az ő erőszakosságát, azaz azt, amikor mindenáron „kiképezni” akar. Mert akart. Már amikor nagyobbacska lett. (tíz éves korukig, nem voltak egyedül kutyával, felügyelet nélkül) Volt, hogy két kutyát kormányozott egyszerre, te ide ülj, te menj oda, maradj ott. A kutyák engedelmeskedtek is neki.
Ennek ellenére, nem a gyerekeké volt a kutya és a komoly nevelés és képzés Győzőre, az apjukra várt. Ő járt kutyaiskolába továbbra is, amikor csak lehetőség volt rá. Mivel elkezdtünk tenyészteni, a kiskutyák gondozása, rám várt. Azaz egyre többet vettem részt ebben is. A gyerekek nagyobbak, önállóbbak, jutott idő a kutyázásra is.
A kutyáktól érdemes tanulni
Nagy segítségemre volt Crisztosz kutyánk, aki egy borzasztóan fegyelmezett, hatalmas lelkesedéssel dolgozni akaró kutya volt. Gyorsan és „észrevétlenül” tanult. Egyszer kellett valamit megmutatni neki és ő tudta és végre is hajtotta a gyakorlatot. Apportot is szerette, de nem volt apport őrült. Maximum négy apport gyakorlatot csinált meg lelkesen és szabályosan. Az ötödik gyakorlatnál, „már nem ismerte fel az apportfát”. Kiszaladt, elment mellette és látványosan elment hugyozni! Győző, ha rászólt visszahozta, de én nem szóltam rá. Minek is?
Az erőszak ellen
Soha nem szerettem, ha valamit erőszakosan kell megtanítani, vagy végrehajtani. Én szerettem a kutyát, és azt gondoltam, hogy neki is van joga az önálló döntésekhez. Az őrző-védőben még nem mertem megtartani, mert azt gondoltam nem maradnék talpon. Ám ez az idő is eljött, mert Crisztosz egy nagyon jól irányítható kutya volt. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy elkezdtem megtanulni a munkakutyázás csínját-binját. Nem csak tenni, de érteni is akartam, mi miért történik. Az akkori lehetőségek mindegyikét kihasználtam. Könyv, tanfolyam, etológiai tárgyú ismeretek, beszélgetés gyakorlott kutyásokkal, Munkakutya VB, versenyek.
Figyeltem, tanultam, tapasztalatot gyűjtöttem.
Amikor rátaláltam arra a módszerre amit, el tudtam fogadni, bele is, vágtam. Ez a módszer az operáns tanulás, a jutalmazáson alapuló módszer volt. Akkor még itthon a klasszikus kondicionálás, a rángasd, terrorizáld, üsd, vágd módszer volt az elterjedt. Nekem sehogy se tetsző módszer, amit soha nem akartam követni. Nem fogadtam el, hogy egy kutyát csak így lehet képezni.
Pedig a sikeresség záloga akkor is az volt, a versenyzők, mind így csinálták. Kényszeríteni akartak mindenkit, hogy így kutyázzon, mert akkor az volt a szakma! Nem és nem, mondtam én. Biztos lehet másképpen is. Lám a mi Crisztoszunk, minden kényszer nélkül is milyen jól dolgozik. Viszont a nyomkövetése nem volt jó. Fürkészve, légszimattal és szemre keresett. A Győzőn kívül senki nem tudott érthető, értelmes eligazítást adni a nyomkövetés tanításához ezért rá támaszkodtam.
Aztán megkerestem a szakirodalmat is hozzá, hogy ne csak „pletykából” tanuljak. Erre később nagy szükségem is volt, mert úgy alakult, hogy elvállaltam egy kutyaiskolás kezdő csoport vezetését is. Akkor az volt a szokás. Egy kicsit gyakorlottabb kutyások segítik a kezdőket. Egyfajta szolgáltatással kerestük meg a kutyaiskola fenntartásához szükséges pénzt. Ebből vettünk eszközöket, felszerelést, építettünk házat, fejlesztettünk, csinosítottunk, működtünk. Tettük ezt azért, hogy legyen hely a kutyáink képzésére. Mindezt hétvégén, a szabadidőnkből, társadalmi munkában.
Első kutyám
Vagyis saját rottweilerem, tehetséges nyomkövető, tehetséges az engedelmes munkában, de nem teljesíti őrző-védőben a magas elvárásokat. Még bizonytalanok voltunk, ezért a tenyésztésben kipróbáltuk. Remek utóda lett kettő, de tenyéssz kutyaként se vált be. Tovább kerestük az igazit. Fiát megtartottuk. Ő már majdnem képviselte, amit szerettünk volna, csak egy apró szépség hibája volt. 64-cm-res mar magassága! Mi a nagy 66-67 cm-es kutyákat szerettük. Szukában, pedig a 60-61 cm. Szóval még Gigi, sem volt az igazi. (11 évet élt velünk, mert ennek ellenére imádtuk, megbízható jó kutya volt)
A következő kutyám
Nagy is volt, szép is volt, remekül dolgozott, de neki a könyöke tört el, ezért nem volt terhelhető. Vizsgázni nem vittem, mert a kutya egészsége mindig fontosabb volt, mint a mindenáron vizsga szerzés.
Munkával nem tehettem, akadályt, palánkot ugrani tilos volt, csalni meg nem akartam. Bármikor megtehettem volna, de soha nem nyúltunk tisztességtelen eszközökhöz. Ez elvi kérdés volt mindig. Mindig felvállaltuk, hogy a kutya mit teljesített, és ehhez képest mit produkált. Meg lehetett nézni, ki lehetett próbálni, hiszen mindig az iskolán voltunk és dolgoztunk a kutyáinkkal. A tenyésztünkből származó kutyákkal is ezt tették, hiszen minden vevőnknek ajánlottuk az iskolát.
Aki hajlandó volt a mi iskolánkra járni, annak önzetlenül, pluszban is segítettünk. Nagyon sok laikus kutyásból lett rottweileres. Tudták kezelni, irányítani a kutyáikat, kipróbálták az őrző-védőt is. Aki akart tovább is léphetett, így lettek a kiállításon is eredményes kutyáink, tenyéssz szemlén felvezetett, na meg vizsgával rendelkező kutyáink is.
Nem mi fogtuk a kutyát, nem az ismertségünk előnyével indultak a kutyáink, így is teljesíteni tudtak. Többnyire szakbírónál értékelődtek magasabbra, mert tenyésztő társaink bizony éltek a jó kapcsolatok, ismertség, pozícióból segítünk a kutyánknak trükkel.
A munkavizsga sose volt központi kérdés
Nem az volt a cél, hogy vizsgán bemutatott, fejlesztett képességekkel varázsoljuk el a vevőket. A kiállítási címek hajszolása sem érdekelt minket, a jobb eladhatóság érdekében. Így a HCH cím sem volt tenyésztési cél. Egyszerűen, csak nagyon jó és nagyon szép rottweilereket szerettünk volna tenyészteni.
Azaz, a nagyon jót!
Ebben maximálisan egyetértettünk, nekem volt fontos, hogy szép is legyen. Győzőnek az volt a mérce, hogy mennyire jó, nekem meg pluszban az is, hogy mennyire szép. Így együtt, „ép testben ép lélek.”
A, munkavizsga sose volt központi kérdés, mert nem az volt a cél, hogy vizsgán bemutatott, fejlesztett képességekkel varázsoljuk el a vevőket.
Ez a mondat némi magyarázatra szorul, mert most mindenki el akarja felejteni, hogy évtizedekig milyen szinten állt a munkakutyázás és milyen szakmát képviseltek, fő-fő kutyásaink.
A rottweiler nem volt elfogadott munka kutyafajta, hiszen a német juhászkutya kedvelők, tenyésztők, versenyzők, örökösen azt bizonygatták, hogy bezzeg nem is olyan jó! Nem tudja teljesíteni azt, amit a német juhászkutya. Jó, jó ösztönösen jól fog, nem kell tanítani az őrző-védő munkát, de ez hiba. A korszerű kutyakiképzés, a versenyzés fejlesztett őrző-védő képességeket kíván. Az a jó kutya, amelyik gépiesen dolgozik, bárki parancs szavára pattog és úgy általában nincs önálló akarata.
A mi rottweilereink nem ilyenek voltak
Sokkal inkább önálló, domináns, okos, csak a gazdája kedvéért és irányítása alatt dolgozó, kemény kutyák. Soha nem adtuk senki kezébe, soha nem bíztuk bérkiképzőre egyiket sem. A kiállításon se vezethette volna föl senki más a kutyáinkat, hiszen a mi kutyáink voltak, azok a klasszikus egygazdás kutyák, amitől is különb volt, mint a német juhászkutya. Nem is követtük azt az utat, amit, az akkori szakembergárda kijelölt volna nekünk.
Következő kutyámat sem kötelező feladatként képeztem
Egyszerűen azért, mert szerettem az iskolai munkát és tetszett, amit a versenyeken láttam. Volt egy minta előttem, amit rottweileres munkakutyásoktól láttam, és volt egy minta a tenyésztésben is. ADRK. A fajtaadó ország fajta gondozása, tenyésztés irányítása, az egész rendszer, amit lassacskán megértettem. A kutya, az adott időszak, mind lehetővé tették, hogy sikeres vizsgát tegyünk.
Volt szép és jó kutyánk is.
Bizonyítottunk is sorban, nem csak mi, de a „kutyásaink is”. Jó, jó hangzott az ellentábor vélekedése, de a németek nem is erre mennek. Ott a legfontosabb a sötét szem és a sötét pigment. Na, és az ”ilyen tuti hátvonal”. Nyerni csak ilyen kutyával lehet! Venni csak ilyent szabad! Sőt, az- az ADRK és Holland import kutya az igazi, amit ők hoztak be, és hirdetnek fedezésre, eladásra. Egy darabig még győzködtük őket, de aztán fel adtuk.
Nem versenyeztünk egyik tenyésztővel sem
Nem hagytuk magunkat beszállítani egy körhintába, ami a kiállításokon való pontgyűjtő akcióban csúcsosodott ki. Továbbra is azt csináltuk amit szerettünk, kutyaiskolába jártunk.
A tenyésztésben kritikusan szemléltük a kutyákat.
Jellemét és küllemét, de bizony a küllemben mindig nagyobb engedményt tettünk. Ami csak annyit jelent, hogy a „lényegtelen” szépség elemeket, nem értékeltük akkora hibának, mint a környezetünk. Kicsit világosabb szem, picit világosabb rajzolat, foltos száj pigment, picit lefutott rajzolat, vagy kissé laposabb stop nem voltak üldözendő tulajdonság.
A bátorság, a magabiztosság, az ész, a munkakészség, az ehhez jó temperamentum, viszont mindig első helyen álltak. Az évek alatt megtanultuk korán felismerni, a jó képességeket.
Kokszi kutyámat így tartottam meg.
Hihetetlenül okos, magas apport készséggel, kiváló orral, magabiztos, természetével varázsolt el. Feje, nem egy klasszikus szépség, picit sötét rajzolattal, de korrekt testtel és szögelésekkel rendelkezett. Maradt, hiszen csak én ismertem a kiváló tulajdonságait.
Hiszen a vevőink nagy része is csak „szépségre” választott. Addigra már a vízcsapból is az, folyt, sötét szem, sötét pigment, meredek stop, lehetőleg birka természettel.
Eközben
A magyar küllembírók addigra már elhatározták, hogy végleg kivégzik a rottweiler állományt. Két- három év szorgalmas romboló munka után, sikerült elérniük, hogy a birkából lett Champion kutyák kölykei már ugatás helyett bégettek. De legalábbis gyáván egymáshoz bújtak. Miután jól elvégezték ezt a kellemes kis feladatukat, fennen kezdték hangoztatni, hogy milyen törpe és bamba, a mai rottweiler állomány Magyarországon.
Ezeken nem szabad csodálkozni, mert a 90%-a konkurens fajtában volt érdekelt.
Viszont ezt a fenti tendenciát erősítette az is, hogy azok a rottweileresek akik, munka kutyásnak mondták magukat, folyamatosan küllem orientáltak voltak. Arról már nem is beszélve, hogy ez a küllem orientáltság is egy tudathasadásos ízlés ficamra épült. Így sikerült eljutni ahhoz az állapothoz, hogy mára az állomány 80%, legalábbis amelyik előkerül valamilyen rendezvényen, görbe lábú, groteksz, törpe és malac arcú, és olyan bátor, mint az Óz, a csodák csodájában az oroszlán.
És miközben leight-, könnyített vizsgák, tenyészszemlék bevezetésére vagy teljes eltörlésére ácsingóznak az emberek, a kutya eladásnál, meg fedeztetésnél, arról pampognak, hogy milyen rettenetesen fontos a munka.
Jellemző adalék ehhez, hogy egy szegény kezdő tenyésztő be is dőlt ennek a verbális kábításnak és a leendő kölykök jobb eladhatósága végett, német mester bajnokkal fedeztetett. Mikor az alom elvihető korú lett, szomorúan tapasztalta, hogy a fej formáját nézegetik a kölyköknek, az egyébként csúcs „munkakutyások”.
Jelenleg ez a helyzet rottweiler terén, Magyarországon.
Jószerivel nincs kiképzőnk, nincs bírónk, nincs iskolánk, nincs két tenyésztő, aki egyetért abban, és valójában azon az úton halad, nagy vonalakban amit, az ADRK meghatároz. Akkor itt beszélünk IPO-ról, versenyről, meg a rottweiler mint, munkakutya voltáról.
Nézzünk már körül ki is, kéri ezt számon?
Nekem továbbra sincs gondom, mert kedvenc elfoglaltságom a kutyázás és a munkakutya sport. Hiszen hosszú távon csak az marad az iskolán, akinek sikerélménye van. Várom azt a generációt, aki a vetítés és nagyotmondás mellé, a szakmát elsajátítja, és önzetlenül segít, az adott időszakban az adott kutyával felkészülni. Várom azt a rendszert, ami a valódi tenyésztést segíti és nem néhány ember egzisztenciáját hivatott megteremteni. Türelmesen várok.
Igen én tudom, hogy a rottweiler munkakutya is.
E mellett még kísérő, őrző-védő sport kutya, remek társ és barát. Nekem még ma is ilyen van. Aki nem hiszi, járjon utána!
Itt a vége fuss el véle!
Krausz Győzőné Tünde ui: a szöveg megvágásához, részletek kiemeléséhez nem járulok hozzá! A másoláshoz sem! Ez úgy kerek és összefüggő ahogyan le van írva. Dolgozat, cikk, blog? A gondolataim ami a témához kapcsolódnak. 2007. október
Kapcsolódó írás itt Kapcsolódó fotók itt