1980-ban vidékre költöztünk, két kutyával. Nekünk teljesen természetes volt, hogy a kutyákat naponta sétáltatni kell, mert „otthon” ez így volt szokás. Városban, bérházban laktunk a kutyákkal, így a napi négy- öt séta sose maradhatott el. Vidéken, kertes házban ez már kényelmesebb volt, „csak” napi egy nagy sétát kellett tenni. Hétvégén, meg hatalmas kirándulásokat a közeli erdőbe, mezőbe! A gyerekekkel, hiszen a mozgás a friss levegő nekik is kell.

Úgy néztek ránk a helyi lakosok, mint az ufóra.

Mi ez? Kutya pórázon? Sétál? Bolond Pestiek, gondolták, majd mondták is, amikor beszédbe elegyedtünk velük.

A közvetlen szomszédok hamar meg szokták és megszerették a kutyáinkat, mert látták mennyire okosak, mennyire jól védik a környéket, megszűntek, az apró tolvajlások. Persze volt olyan sötét lelkületű ember, akit a sárga irigység kerülgetett, hogy ilyen flancos kutyánk van, az ő három házőrzője bezzeg sokkal különb. A kutyák tudták, hogy ez nem így van, mert tisztes távolságból acsarogtak a kutyáinkra, amikor arra sétáltunk.

Ez annyira felbőszítette az egyik bácsikát, hogy az egyik alkalommal, karóval rontott ki és csapta fejbe a fiatal, alig kilenc hónapos kutyánkat. Olyan erővel, hogy az megszédült, azt se tudta hol van.

Bácsi se maradt talpon, de nem a kutya intézte el.
Szegény kutya akkor még nem tudta, hogy az emberek bánthatják is. A kutyában nem hagyott nyomot ez az eset, bennem annál inkább. Ennyi év után se felejtem el. A gyerekek se, hiszen nekik is jó lecke volt, milyen gonoszak is tudnak lenni az emberek.Három évig éltünk ott.

Sokan megtanulták a kutya fajtáját, rottweiler! Akkor ott, azon a környéken  fogalommá vált, mint minden helyen ahol laktunk.
Kaptak egy olyan kutyatartási mintát, amit addig sose láttak, sose hallottak róla. Bennünk meg megfogalmazódott, hogy vissza kell költözni Budapestre.

Vidékre költöztünk