XIII. epizód Rottweilert szeretnénk Krausz Győző 2007. április 01. Kezdő kutyatartóknak és – kiképzőknek szóló sorozatunkban ezúttal a kiállításokról lesz szó. Az érdeklődők bepillantást nyerhetnek a kiállítási követelményekbe, a felkészülés pillanataiba, és kesernyés ízelítőt kaphatnak a sporttársak közti furcsa viszonyból.

Megmondom kerek-perec

Szégyen ide, szégyen oda, csak hagytam magam rábeszélni egy kiállításra. Persze ha már így esett, akkor azért úgy gondoltam, hogy illik erre is felkészülni, tisztességesen. Meg is kértem az iskolán a kiállításban profi kollégát, hogy mondja már meg, mi a teendőm az ügyben, hogy a kutya jól mutassa magát a bíró előtt. Na meg az sem mellékes, hogy mit kell tudni a kutyának ahhoz, hogy egyáltalán lebírálják… Természetesen a kolléga nagyon boldog volt, mert szerinte most indulunk el azon az úton, amit ő már régen javasolt. Neki is állt sebtében az okításomnak.

Fogas kérdések

Először tudnod kell szabályosan vezetni az ebet. Ez ugye nem lehet gond, mivel ez része a kiképzésnek is. Aztán meg kell tudnod mutatni a fogazatát, de annak is módja, van ám! Először össze kell zárni a kutya pofáját, és aztán úgy kell a bőrt letolni az arcorri rész és az áll elejéről, hogy a bíró jól láthassa az eb alsó, felső metszőfogak egymáshoz való viszonyát, vagyis a “harapását”. A mi fajtánkban az ollós harapás a kívánatos, ami úgy ideális, ha a felső metszőfogak egyharmad részben takarják az alsókat. A fogmutatás azonban ezzel még korántsem ért véget. Ezután még meg kell mutatni, hogy a kutyának megvan mind a 42 foga, és az olyan elosztásban, ahogyan a standard előírja. (Dupla P1 nem pótolja a hiányzó P2-t stb.) Erről a tenyésztő részletes információt tud adni, ha a fotó és a szakirodalom nem adna megfelelő tájékoztatást.

Fognézés közben a tapasztalt bíró már figyel a részletekre is.

Jól megnézi a kutyafogíny-, szájszél-pigmentációját, feszességét, ami éppen úgy, mint a fogak, befolyásolják a végső döntést. Kan kutya esetében ezt követheti még a herék vizsgálata. Ennél a mutatványnál a gazda vagy felvezető úgy fogja az ebet, hogy a bíró, tapintással megvizsgálhassa annak heréit: jelesül, hogy megvan-e mindkettő, és a kutya korához képest jól fejlettek-e.

A herék vizsgálata egy közepesen bizalmatlan kutyánál nem egyszerű dolog, főleg, ha valaki nem úgy neveli fel az állatot, hogy annak majd hagynia kelljen, hogy számára vadidegen ember a golyóit matassa! Természetesen egy kedves, barátságos kutyának, főleg ha még gyakorolták is, ez nem okoz problémát.

De mi a helyzet, ha a kutya keményebb?

Ilyenkor többesélyes a mérkőzés. Tegyük fel, hogy a kemény kutyának a gazdája még keményebb, és az állat bár hőzöng, morog, de engedi a vizitet. Ebben az esetben még nem biztos, hogy a bíró elég bátor, hogy egy hörgő rottweilerhez nyúljon, és meglehet, hogy kizárja a kutyát a bírálatból. Ám ha a bíró “tökös legény”, és főleg látja a kutya és a gazda viszonyán, hogy itt a hörgés-morgáson kívül semmi nem történhet, úgy az eb tovább is részt vehet a vetélkedésben. Ha egyébként az ilyen típusú kutyát a gazdája láthatóan nem tudja kezelni, akkor egyértelműen ki kell zárni a bírálatból, mint ahogyan azt is, amelyik félelmében nem enged magához nyúlni. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a két dolgot meg kellene tanulni különválasztani, és a bírálati lapon a kizárás okát jól definiálni. A populáció alakulásánál nem mindegy, hogy egy kutyának azért nincsenek címei, mert gyáva, vagy, mert a gazdája kevés hozzá.

No de folytassuk az optimális helyzet szerint!

A kutyának jó a foga, a heréi rendben; ekkor jön a szubjektív bírói megítélése a nagyságnak, a szemszínnek, a csontozatnak, a fejformának, szőrnek, színnek, és még sorolhatnám. Ezer apró részlet, és még a mozgásról, temperamentumról, izomfejlettségről, faroktartásról stb. említés sem esett! Mindezeket tetézi a felvezetés, ami a mai bíráskodási gyakorlatnak köszönhetően szép lassan külön “szakmává” nőtte ki magát. Vannak olyan tenyésztők, akik a bíró sporttársak ismeretében döntenek, melyik kutyájukat éppen ki vezesse fel: van, amikor egy csinos, hosszú combú fiatal hölgy áll a kutyájuk mellett, és van, hogy egy nyúlánk, formás fiatalember a kiválasztott.

Mennyből az áldás

Mire mindezen tudományok birtokába kerültünk, már nem is bántam annyira, hogy hagytam magam rábeszélni a kiállításra. Annál is inkább, mivel nagyon szeretem az embereket megfigyelni, úgy egyenként, mint különböző csoportosulásokban. Úgy véltem, egy kutyakiállítás, ha másra nem is, de erre éppen alkalmas lesz. Befizettük hát a befizetni valókat, kitöltöttük a kitölteni valókat – úgymint: nevezési díj, nevezési lap -, és vártuk a nagy napot.

A hátralévő időben gyakoroltuk a körbefutást, az úgynevezett beállítást.

Ez nekünk nem okozott problémát, mivel Artúr lábait nem kellett ide-oda rakosgatni, nem kellett a lógó fejét kiemelni, sőt még a farkát sem kellett kifeszegetni a lába közül. Egyszóval úgy nézett ki, hogy nagy izgalmakra nincs okunk. Így hát a nagy készülődés ellenére folytattuk az iskolai munkát, bár szaktanácsadónk figyelmeztetett, hogy a kiállítás előtt nem jó sokat fegyelmezni a kutyát, mert a körben majd nem megy előre a beállításnál. Megnyugtattam, hogy ez a kutya oda megy, ahová mondom. Egyébként is tudja, hogy mikor van munka, és mikor van szórakozás.

Még bizonyára sok hasonló dologról polemizálhattunk volna a kiállítási szaktanácsadónkkal, de hát a világ már csak ilyen. Az idő egy pillanatra sem áll meg, így (nekem olybá tűnik, túl hamar) természetesen a kiállítás napja is elérkezett. Mivel többek között azt a tanácsot is megfogadtuk, hogy először egy vidéki CAC kiállítással kezdjük Artúr pályafutását, akaratlanul is hajnalban keltünk.

Reggel hatkor indultunk, szakadó esőben.

Ha nem beszélem meg a kollégával konkrétan, hogy a kiállítás helyszínén, találkozunk, már a kapuban visszafordultam volna. Mivel ezt nem tettem, így nem maradt más hátra, mint hogy egész úton fohászkodtunk az égiekhez legalább néhány óra eső szünetért.

Persze azoknak ott fent minden fontosabb volt, mint a mi fohászkodásunk, így mire az ominózus helyszínre értünk, a kiállítás területét már meg sem tudtuk közelíteni autóval, mert féltünk, hogy elakadunk. Elindultunk hát gyalog, egyik kezemben a póráz, másikban néhány “rekvizitum”. A nejem megpróbálta az egyszerre támadó szélrohamok dacára az esernyőt irányban tartani. Mire a bejárathoz értünk, úgy festettünk, mint Rambo, amikor már egy hete bolyongott a dzsungelben. Nem tudom, voltak-e már olyan “minden mindegy” helyzetben – hát, ez az volt. Mire már ott is víz folyt rólam, amiről most nem szívesen szólnék, mondtam a nejemnek, hogy saját magát és a papírjainkat próbálja esernyővel menteni!

Kiléptem az ernyő alól, végignéztem magamon, és hangosan nevetni kezdtem.

Erre Artúr, aki szegény szintén keserves képet mutatott, nem értvén a fura jókedvemet, hirtelen mozdulattal a mellemre támaszkodott, agyagba, majd vörös salakba panírozott lábaival. Egyszóval, jól néztem ki, mire a kiállítás elkezdődött!

Furcsa “sporttársak”

Most, hogy ilyen jól kiveséztük a meteorológia rejtelmeit, meg kell, mondjam így utólag, végül is ebben az egész napban még az időjárás volt a legkevésbé kellemetlen. Amíg a kört kerestük, több rottival találkoztunk. Mivel mi nem tudtuk, mi a szokás így egymás között, természetesen elővettük varázsos jólneveltségünket, és köszöntünk, majd megszólítottuk néhányukat, és próbáltunk valami kapcsolatteremtés-félével közeledni. Úgy néztek ránk, mint jegesember a fagyasztó ládára. Köszönni ugyan nem köszöntek, de valami furcsa rituáléba kezdtek, amitől mégis úgy gondoltuk, hogy azért észre vettek. Azt tették tudniillik, hogy előbb mereven néztek engem, de később kiderült, hogy csak a mellemre tűzött startszámot, majd a kezükben levő katalógust kezdték lázasan lapozgatni. Egy idő után mondtam a feleségemnek, hogy tegyünk mi is így.

Ha már ez így szokás, ne lógjunk ki a sorból.

Időközben megkerült ismerősünk is, akinek ezt az egész tortúrát köszönhettük és elmesélte, mi a helyzet: a tenyésztők egymás közötti ostoba gyűlölködése kötelező a tőlük vásárolt kutyák tulajdonosai számára is. Így aztán, bár megérteni nem tudtam, de legalább felfogtam, mi is zajlik körülöttünk. Na de minden jó, ugye, ha a vége jó! A bíró, aki egyébként rottweilertenyésztő, nagyon szépeket mondott Artúrról, és hét vagy nyolc kutyaközül a második helyre sorolta. Természetesen minden negatív előzmény ellenére nagyon boldogok voltunk, s büszkék a mi kis Artúrunkra!

Maradtunk és nézelődtünk

Talán ez idő tájt az égiek is megkegyelmeztek, és kissé megkésve, de vették a fohászainkat. Kisütött a nap, és kedvünk is egyre jobb lett, úgyhogy végignéztük az összes rottweiler bírálatát. Láttunk sok szép és kevésbé szép kutyát. Ami kissé zavart bennünket, hogy Artúr, közel egy éves és hatvanhat centis kutyaként, kimagaslott az egész kan-mezőnyből, a csinoska szukák pedig meg a hasáig értek. Ám ezen nem törtük tovább a fejünket: sok élménnyel gazdagodva, jó fáradtan hazafelé indultunk.

Rottweilert szeretnék XIII.

Kezdő kutyatartóknak és -kiképzőknek szóló sorozatunkban ezúttal a kiállításokról lesz szó. Az érdeklődők bepillantást nyerhetnek a kiállítási követelményekbe, a felkészülés pillanataiba, és kesernyés ízelítőt kaphatnak a sporttársak közti furcsa viszonyból.

Eredeti írások  ezen az oldalon összegyűjtve megtalálhatóak. Rottweilert szeretnénk sorozat a kutya. hu cikkei között található, de nem mobilbarát az oldal, ezért készült a fenti bejegyzés.

XIII. epizód Rottweilert szeretnénk