Mi történt a kezdeteknél, a tenyésztés rögös útjainak története.  1980-ban Győző kiváltotta a Siroccó kennel nevet. Született egy alom, B- betűvel indulva. Ez a betű jelölte azt, hogy a szukának volt már alma, más kennel név alatt.  A következő C alom öt év múlva került bejegyzésre. Mi történt a két alom közötti öt évben? 1980-1985 között.

Mielőtt erre rátérnék, kell egy kis bevezető.

Az időben vissza kell menni egy kicsit, hogy megértsük azokat az éveket. 1970-es évek. Nagyban folyt a vita arról, hogy a lakásba való-e kutya és miért is jobb a fajtatiszta, mint a keverék. Újságok cikkei szóltak erről, na meg a két tábor, kutyás és nem kutyás vitája, hol is érzi jól magát a kutya. A nem kutyás tábor azt mondta, hogy a kutya a kertbe való, ott érzi jól magát. A kutyás tábor azt mondta, dehogy is! A kutya való a lakásba, csak sokat kell sétálni, vinni és foglalkozni vele.

Nem törtem a fejem rajta.

Eszembe se jutott a kutya, mígnem Apám kedvéért vettek egy boxert. Később azt mondták, hogy nekünk, gyerekeknek, de ez nem volt igaz. Úgy alakult, hogy hamar kutyás lettem, mert apám elköltözött, és a kutya maradt. Nagylányként enyém lett a kutya sétáltatás feladata, öcsém nyolc évvel volt fiatalabb nálam, ő majd később tanult bele. Hamar rájöttem, hogy a kutyával való foglalatosság jó, nagy szabadságot ad. Lehet menni kutyát sétáltatni, kutyásokkal beszélgetni, kutyaiskolába járni. Egy ilyen kutya sétáltatás nap alkalmával ismerkedtem meg az első két rottweilerekkel.

Bengo kutyám tíz hónapos volt és elszaladt két kutyához, akinek a gazdája roppant módon dühös lett, mert „veszélyeztettem” a két fiatal kutyáját. Mit vagy úgy oda, hiszen szukák és az enyém is csak tíz hónapos, és kan, nem bántja őket! – mondtam én dühösen. Szót-szót követett, aztán mindenki ment a dolgára. Többször találkoztunk még, hiszen a „kiserdő” kutyasétáltatós hely volt, a József Attila lakótelep mellett. A fiú, akivel találkoztam Süli Attila volt. Az ő barátja Győző, aki Beni kutyát tanította, sétáltatta, hordta kutyaiskolába. A kutyaiskola is ott volt a közelünkben, minden szombaton és vasárnap tartottak foglalkozásokat. Apám oda járt a kutyával.

Később én is. Jó hely volt.

Olyan csoportba kerültem, ahol az oktató ésszel és türelemmel oktatott. Nem volt üvöltözés, katonás rend és fegyelem, csak a kutyák szeretete. Persze láttam, tapasztaltam szörnyű dolgokat is. Durván, szögessel rángatott, rugdosással fegyelmezett kutyákat és durva, féktelen kutyásokat. Nem tetszett, soha nem értettem vele egyet, de elfogadtam, hogy erre is szükség van, mert a kemény kutyákat néha helyre kell tenni.

Úgy alakult, hogy a kutyasétáltatásból, közös kutyázásból, házasság lett. Nem keretes házban és a kutyázáshoz ideális környezetben laktunk, hanem bérházban, harmadik emelet, VIII. kerület. Ilyen zöld övezeti kertes ház, csak keveseknek adatott meg. Kutyát tartani is nagy szó volt. A rottweilert még nem is ismerték, állandóan azt tippelték, milyen keverék. Megszületett Viktor fiúnk 1976. Majd Tünde lányunk 1978. Önálló lakásunk is lett, nagy nehezen. Még csak egy szoba-konyha, de a miénk! (mármint bérlakás, hiszen saját tulajdonú miből is lehetett volna?)

A rottweilerek, nagy hatással voltak mindenkire. A kutya iskolán nyújtott teljesítményük, magasan lepipált, minden fajtát. (őrző-védő) A napi feladatokban is helyt álltak.

Németjuhász, boxer, óriás- schnauzer, dobermann, nyomukba se jöhetett. Többen érdeklődtek a fajta iránt és elkezdődött az importálásuk és tenyésztésük. Importálni akkor csak Csehszlovákiából lehetett, majd az NDK-ból.

Ezek az „új” rottweilerek, meg sem közelítették, a mi Arnoldunkat, sem, formában sem viselkedésben. Fogalmam se volt miért, csak azt tudtam, hogy a miénk a legkülönb! Nagyon szerettem, bár a sétáltatás, a képzés, a kutyával való foglalkozás Győző feladata volt.

Az én feladatom a család és a gyerekek voltak.

A kutyát „csak” szeretnem és gondoznom kellett, na meg cipeltem a kutyakaját, a piacról időnként! Persze, soha nem maradtam ki a kutyás történésekből, mert az ismerősök, kutyások, barátok, sokszor vendégeink voltak. A CACIB kiállításokra is mindig elmentünk. Volt egy lehetőség, amikor Arnoldot megvették volna. Tán egy osztrák, kínált érte 30.000 Ft-ot Az akkor akkora pénz volt, hogy lakást vehettünk volna belőle. Bolond ez az ember? Szó se lehet róla! Arnold a családunk része volt.

 

Egyszer csak Győző azzal az ötlettel állt elő, hogy márpedig ő tenyészteni fog. De hol? Na és mivel? A kan adott, ha később is ilyent szeretnénk, nincs, mese csinálni kell. Veszünk egy szukát. Ő volt Ella, akit Fekete Laci adott el. (Fekete László Kecskemét, Gambrinusi kennel) Hol születhetnének a kutyák? Egy kutyás haver kertjében adódott erre lehetőség. Született nyolc kölyök. 4 kan 4 szuka. Hirdetésre jelentkeztek a vevők. Én írtam a választ, de nem folytam bele a dolgokba különösebben. Sajnos a Parvo vírusos megbetegedés miatt, csak kettő élte meg a felnőtt kort. Egy kan és egy szuka. Berta és Barbarick. Nem volt jó megoldás más kertjében tenyészteni, ezért nagy elhatározás született.

Kell egy kertes ház!

Na de, hol, hogyan és miből? Lakáscsere. Erdőkertes. Vidéki élet. 400 négyszögöl, pumpás kút, budi, 36 négyzetméteres kis ház, de a kutyák velünk lehetnek. Mind a kettő! Csak hogy érzékeld milyen szinten voltam városi lány, egy pici szösszenet emlék. „Ni, csak ez a lila virág milyen szép!-„mondtam én. „Igen, ez a mák”- mondta a néni, akivel cseréltünk. Nehéz volt, de nagyon szerettünk ott lakni.

A gyerekek roppant módon élvezték.

Én meg sokat tanultam. Szőlőmetszés, krumpli ültetés, kapálás, Szóval, minden egybe volt a tenyésztéshez. Volt kutya, volt kert, volt akarat. Ellát befedeztettük. Fél idős vemhes volt, amikor nagyon beteg lett! Állatorvos a szomszéd faluban, de ő sem tudta mi baja! Egyre elesettebb lett, véres hasmenés, majd minden kezelés ellenére, halál! Lőttek a tenyésztésnek! Még egy szukát nem tudunk venni. 1980.

Mi legyen?

Próbáljunk kölyök szukát venni. Vettünk. Kvassay Arné Deli, néhány hónap, beteg lett, elhullott! 1981. Újabb próbálkozás Spes Aidasz, beteg lesz, elhullott. 1981. Bizony a PARVO vírusos megbetegedés, 1980-ban ért ide hazánkba. Nem volt védőanyag, még a kezelését sem igazán tudták.

Próbálkozott, kísérletezett mindenki.

Volt egy próbálkozásunk Szkablé Palival, közösen tenyészteni, de az nem jött be. Egy életre jó tanulságul szolgált. Már nem szerettünk volna tenyészteni, csak egy utódot meghagyni, hiszen Arnold kutyánk öreg korához ért. Fedezésből elhoztuk Spes Borbolya Crisztoszt. Tenyésztője: Szkablé Pál, neki tőlünk volt az első rottweileré, Siroccó Barbarick, innen az ismeretség. Na meg onnan hogy ő hamar a tenyésztők sorába lépett. Független fiatalemberként, sok fele járt kelt, tartotta a kapcsolatot kutyásokkal, más rottweileresekkel.

Crisztosz is PARVO-s lett, de őt sikerült meggyógyítani! 1982.

Ezen felbuzdulva, utolsó kísérletet tettünk, vettünk még egy szukát, hátha! Talán megszakad ez a peches széria. Berliner Assi Doris. Nem, Parvo-ban ő is elpusztult. 1982. A legnagyobb baj még hátra volt. Elromlott a kutunk, javítani kellett. (csőkút, hidrofor) Hétvége volt, Győző egyedül állt neki a javításnak. Nem túl ügyes, este tíz óra, már majdnem kész. Csakhogy Arnold hirtelen nagyon érdekesen néz ki. Hasa felfúvódva, zihál, egyre rosszabb. Se, telefon, se autó, az állatorvos a szomszéd faluban! Mindent megpróbáltunk, de mire az állatorvost utol értük, meghalt. 1982. Na, itt aztán elég is lett a vidéki életből, meg az egész kutyatenyésztésből.

Most kell abbahagyni.

El is határoztuk, visszaköltözünk Budapestre. Addig is, amíg ez megvalósulhatott, befogadtunk egy 6 éves orosz agarat, Crisztosz kutyánk mellé. Nagyon sanyarú sorsa volt, Győző megsajnálta és hazahozta. Zsani, egy csodálatos kutya volt. Egy évet élt velünk. Sajnos ott kellett hagyni Erdőkertesen, mert Budapestre költöztünk 1983. Sose felejtem el, milyen nehéz volt elszakadni tőle. Még három évet élt. Egy évvel később, egyik találkozásunkkor a szívem szakadt, meg amikor könyörögve nézett rám, vigyem haza! Nem tehettem. Nem volt hova. Akkor már két kutyánk volt a lakásban.(1984) Még a 1983-as költözéskor Crisztosz se jött velünk, de Győző naponta ment, vonatozott, sétáltatta, ette. Átmenetileg Újpesten laktunk a Baross utcában, 16 négyzetméteren, két gyerek, két felnőtt. A szűkös hely ellenére, nagyon jó emlékeim vannak arról az időről.

1984. Nagyon nehezen, de végre valóban saját lakásba költöztünk.

Lakásigénylés, kiutalás, Szövetkezeti lakást vásároltunk. Végre együtt lehet a család! Crisztoszt én hoztam haza Erdőkertesről! Arra már nem emlékszem miért én mentem érte, csak arra, hogy nem volt túl jó állapotban. A költözés, hercehurca, Győző három napig nem volt nála, a haver etette, aki a házat megvette! Fürdés, ápolás. Helyre állt a rend. Mindenki együtt volt.

Újpest Nyár utca. Hatalmas séták a Szúnyog szigeten.

Crisztosz három nap alatt átállt a városi életre. Végre ismét Budapesten! Lehet iskolába menni, kutyázni! Keresgéltünk, nézelődtünk, de nem igazán tetszett egyik sem. A város azon részén, Szopó Béla bácsi Észak-Nyugati iskolája, na meg al iskolái voltak. Üvöltözés, durvaság, terror és „csendőr kiképzés” Brrrrrrrrrrrr! Mondtam én.

Mi nem ilyen helyen kutyáztunk, jobbhoz voltunk szokva!

Crisztosz minden durvaságot mellőzve, játszva tanult. Nem kellett az őrző-védőre sem tanítani. Tudta magától! Bárhol, bármikor, bármilyen segédre és nem segédre, a szituációtól függően reagált. Soha nem kellett félni mellette. És őt már én is tudtam kezelni és irányítani. Pisszenésre dolgozott! Nem kellett egy hangos szó, fenyítés, kényszerítés, egyszerűen élvezte a feladatokat. Menetelés, apport, helyben maradás. Amikor én vittem sétálni, ki is próbáltam vele azokat a gyakorlatokat, amit tudott. Örömmel, gyorsan, lelkesen akart, nekem is dolgozni! A lakásban is jól el volt. Gyerekeket is szerette, egyedül az etetésnél kellett oda figyelni, mert a kajájára háklis volt. Szuperűl működött minden. Gyerekek iskolában. Mi munkában. Hétvégén kutyázás, kirándulás, versenyek, kiállítások, újabb és újabb rottweileres ismerősök. Csak az a fránya kert, na, az, nagyon hiányzott!

Nem is volt olyan jó már a panel és az összkomfort sem!

Ám akkor már tudtuk, vidékre nem megyünk! Más élet, más emberek, más gondolkodásmód. Reményünk se volt a kertes házra, de azért nagyon vágyódtunk. Egyszer csak felajánlottak egy rottweiler szukát. „Tóth Bandi”, a tanyát felszámolja, muszáj eladni, ezért a kutyáit is eladja. Gabi egy éves, Cseh import, nagy, jó formájú, jó természetű. Ám legyen, egyeztem bele. A kutya olyan természetes módon vette birtokba az ágyat, mintha oda született volna! Soha lakásban, városban nem volt, de ez egy csepp gondot nem okozott neki. A gyerekeket imádta. Gyorsan beilleszkedett. Kutyaiskola, kiállítás.

Talán mégis tenyészteni kéne?

Bevállaltuk az almot. Ott a lakásban, a Nyár utcában. Egyszer és soha többé! Na de, ne legyen soha kiskutya? Neeeeeeeeeeem! Hiszen az, jó, és izgalmas feladat. Na és pénzt is hoz. Kár lenne tagadni, hogy a bevétel nem motivált volna minket. Hiszen az egyetlen érv, amit a környezetünk elfogadott erre a bolondériára, hogy nem csak pénzt költeni, de pénzt keresni is lehet vele. Ismét mozgósítottuk az erőinket és nagy elhatározás született.

Keresnünk kell egy kertes házat!

A nagy keresgélés közben ismét kaptunk egy ajánlatot. Újabb kutya. Az úgy volt, hogy sétálni voltunk a gyerekekkel, és amikor hazajöttünk, Győző mondta, üljek le. Itt volt egy ember. Hozott egy öt hónapos kant, megvételre ajánlotta. Nem kell, mondta, Győző. Azért nézze meg. Jó, megnézem. Tetszett neki és hirtelen döntött. A biciklimre félretett spórolt pénzét, a kutyára költötte. Nekem nem lett születésnapi biciklim, de lett egy újabb kutyánk. Három kutya, nem lehet a lakásban, ezért Ali, Gyurihoz, Győző bátyjához költözött, kertes házba, a Wekerle telepen.

Két hónapig bírták.

Aztán, muszáj volt hazahozni. Crisztosszal gyűlölték egymást. A hét hónapos kan, komoly ellenfele volt, a négy éves érett kannak. Soha nem adta meg magát, élvezte, és nagyon komolyan vette a verekedést. Egyértelműen dominanciára, az első helyre törekedett. Nem csak kutyákkal! Győző, komolyan lemeccselt vele. Se engem, se a gyereket nem bántotta soha! A kölyökkutyákat, akik később nálunk születtek, (évekkel később) imádta, játszott velük. Viszont illett komolyan venni, ha morgott és pózolt! Mindig ő volt a domináns kan! Csak akkor verekedett, ha nem tisztelték, nem ismerték el a dominanciáját! Soha nem ugatott, hisztizett, acsargott, kutya után se szaladt, csak állt és várt! Mi tudtuk mire képes, ezért mindenkit óva intettünk, ne engedje oda a kutyáját! Nem látszott veszélyesnek, nyugodtnak tűnt. Az is volt! Nyugodtan, ledöntötte, lefogta és megharapta az ellenfeleit. Na de ez már későbbi történet. 1985.

Újabb lakáscsere.

Feladtuk ismét az összkomfortot, kisebb lakásba, de kertes házba költöztünk. Először kennelt építettünk a kutyáknak. Majd, anyagot gyűjtöttünk az építkezéshez, majd bővítettünk, majd törekedtünk a korszerű, összkomfortra. Majd mindig újabb feladataink lettek. Majd még többet dolgoztunk, és bíztunk benne, hogy minden jól alakul. Hétvégenként, a kutyaiskolában töltöttük a szabad időnket. A gyerekek is. Akik egyre ügyesebbek, nagyobbak lettek.

Mi meg tenyésztettünk.

Újabb és újabb kutyákat tartottunk meg. Miért? Az „igazit” szerettük volna ismét. Legyen szuper kutya és legyen hibátlan, gyönyörű! Ebben csak magunkra számíthattunk, mert a kutyás világ, már akkor is többnyire simliből és hazudozásból élt.

Bár a látszatra mindenki ügyelt. Nem volt „törvényesítve”, engedve, a sportszerűtlen, csaláson alapuló kutyázás. A tenyésztőnek, hibátlan, garantált tenyész kutyát kellett eladni, ellenkező esetben a kutya vételára, a teljes, vagy a fele visszajárt! Tenyész kutyának akkor minősítettek egy kutyát, ha kiállításon felvezették és ott nagyon jó, vagy kitűnő minősítést kapott. Félhere, foghiba, színhiba, szőrhiba, azaz a kutya születésekor, vagy már az alomban, majd fél éves korában látható hibák, súlyos megítélés alá estek.

Titkolta is mindenki.

Össznépi hazudozással, csak hibátlan, kiváló utódok születtek. A fedező kanok legfőbb erénye a sok kiállítási cím és az utódok hibátlansága volt. Ez minden fajtában így volt! Nem volt ez másként a rottweilernél sem. Kiállítási címeket szép, a fajtajellegnek megfelelő kutyák kaptak. Vagy még sem? Vagy még sem. A kör szélén álltak a tudók, a „szakértők” akik beszólással, némiképpen irányították a bírókat.

Na de ez egy másik hosszú történet.

Eltelt néhány év, amíg ezt is megtanultam. Előbb a kutyát, a hibákat, erényeket, a bíró munkáját figyelve. Majd a könyveket bújva, hogy el tudjam dönteni kinek, van igaza. Hiszen sok dühös ember mind azt fújta. Az én kutyám a legszebb, az én kutyám a legkülönb rottweiler. Vegyél tőlem, fedeztess az én kanommal! A „Józsinak” csak kriplijei vannak otthon. Nálam csak hibátlan alom születik. Ha tőlem veszel, sose ér csalódás! Na és itt újabb kérdések merültek fel. Kik is voltak meghatározó személyiségei a rottweilerezésnek? Ki mikor, milyen indíttatásból kezdte? Honnan, miként volt tenyészkutyája. Ki volt az összekötő kapocs a kutyások között? Ki, hordta, vitte a híreket? Hiszen telefon nem volt. Kiállítás évente 10-15. Mi csak a CACIB-okra mentünk. Inkább csak itt Budapesten. Nem emlékszem, soha nem kérdeztem, vagy elfelejtettem, mert nem érdekelt igazán?

Győző emlékszik a kezdetekre, mert az elején ő csinálta, ő volt kapcsolatban a kutyásokkal.

Amikor én bekapcsolódtam, igyekeztem tiszta lappal indítani. Most ma, döbbenten veszem tudomásul, hogy ugyan azok és a hozzájuk kapcsolódó holdudvar aki meghatározza a mai állományt és hangulatot. Szinte semmit sem fejlődve az évek alatt. Annyi történt, hogy néhány éves felfutás után, sikerült ki is végezni a rottweilert. Pedig a legtovább tartotta magát. Még mindig nem kaszálták el teljesen. Még jó, hogy időben kiszálltunk és saját utakon jártunk! Bár már senki nem emlékszik és nem köti a kutyáinkhoz, de ma is ott lelhető fel a munkaképesség, ahol a mi kutyáink is ott vannak a vonalakban.

Kné: Tünde 2007.

Mi történt a kezdeteknél