Korábbi két cikkben a kutyák agressziójáról írtam. Igyekeztem megvilágítani, mire való az agresszió (szabályozza az erőforrások elosztását), és fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy a kutyafajták nem egyformák az agresszió tekintetében (sem – hiszen a szelekció, a tenyésztés nem csak a küllem, hanem a viselkedés alapján is működik).
Az agresszió I Az agresszió II
Az Agresszió III. dr. Kubinyi Enikő
Mi mindannyian falkavezérek vagyunk?
A visszajelzések szerint azonban nem alkottam világos képet arról, hogy a kutya milyen örökséget hozott farkas őseitől. A Magyarországon elterjedt elképzelés szerint a kutyákat célszerű úgy kezelni, hogy viselkedésünkkel folyamatosan hangsúlyozzuk: a rangsorban felette állunk, mi vagyunk a dominánsok. Angolszász nyelvterületen viszont épp az ellenkező vélekedés nyer egyre nagyobb teret. A kutya “szőrös gyerek”, családtag, aki érdek nélkül szeret. Az etológusok szerint az igazság valahol középen van. A kutya se nem farkas, se nem gyerek: kutya.
A falkavezér-teória szerint a farkasok a falkájukban állandó dominanciaharcban állnak egymással, de ma már tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Ez a megfigyelés a fogságban élő farkasokon alapul, amelyek között valóban nagyon sok a verekedés, és nemritkán előfordul, hogy a rangsor aljára szorult egyedet a többiek megölik. A természetes körülmények között élő farkasok általában családi csoportban élnek. A pár tagjai egyenrangúak, nem harcolnak egymással, hanem együttműködnek.
A kölykök nem vetélkednek a szülőkkel, hanem tanulnak tőlük, mellettük.
Legfeljebb a testvérek között folyik versengés. Ivarérés után azonban az utódok vagy távoznak maguktól, vagy a szülői erőszaknak engedve indulnak útnak, hogy megalapítsák a saját falkájukat. A farkas élete tehát korántsem arról szól, állandóan a rangsor felső pozíciójába szeretnének kerülni, hiszen vagy ez nem merül fel, mert még kölyök-státuszban vannak, vagy szülők, és nincs kitől tartaniuk. Az agresszió a csoporton kívül álló Egyedek felé irányul elsősorban, ezeket igyekeznek távol tartani vadászterületüktől. Ez az agresszió életfontosságú számukra, és ez lehet az oka annak, hogy amikor ugyanolyan módon neveltünk fel kutya- és farkaskölyköket, utóbbiaknál lényegesen több agresszív viselkedést tapasztaltunk. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy a házasításának egyik lényeges eleme volt a kutya kezelhetőségére, csökkent agressziójára való törekvés.
Kutyáink élete egész más, mint a farkasoké.
Miután pár hetesen elválasztották őket anyjuktól, önszántukból nem hagynak el bennünket. Párt sem azáltal akarnak maguknak szerezni, hogy minket letaszítsanak a “trónunkról”, és új falkát alapítsanak. (Figyelemreméltó egyébként, mennyire nem farkasként viselkednek az elvadult kutyák sem: például jellemzően nem alkotnak párt, és a szukának egyedül kell felnevelni kölykeit).
De ha nem falkavezérek vagyunk a kutyának, akkor vajon minek tekint bennünket?
Párjának nem, mert párosodni – rendszerint – nem kíván vele. Testvérének sem, mert akkor ivarérés után búcsút mondana gazdájának. Talán a szülőjének véli? Tény, hogy a kölykök hasonlóan üdvözlik a hazatérő szülőket, mint a kutyák a gazdájukat, és hasonlóan lelkesen tartanak vele a séták során, mint a kölyökfarkasok a szülőkkel vadászatkor. A kutya házasítása során sok pedomorf – kölyökszerű – vonás jelent meg a kutyában, és talán az emberhez való különleges viszonya is úgy alakult ki, hogy a kölyökviselkedésének számos eleme ivarérés után is megmaradt. Az anyakutya 6-8 hetesen elválasztja kölykét, és ahogyan az növekszik, egyre ellenségesebben lép fel vele szemben, igyekszik távol tartani etetőtáljától, fekhelyétől. Az ember ezzel szemben a kutya egész élete során megmarad annak, amit az anyakutya volt a kölyöknek élete első heteiben: védelmet, élelmet, támogatást nyújt.
Számos kutatás utal azonban arra:
a kutya olyan módon kommunikál az emberrel, ahogyan a fajtársaival nem, és olyan módon kötődik az emberhez, ahogyan a kölyökkutya az anyjához nem. Utóbbi azt jelenti, hogy míg szeparációs stressz csökkentésében az anyakutya viszonylag csekély hatást vált ki, és a kölykök nem sorakoznak fel mellé egy idegen szukával szemben, addig a gazda jelenléte megnyugtatja a kutyát, és egyértelmű preferenciát mutat irányába az idegen emberekhez képest. Az ember-kutya viszony tehát nem valamilyen, a fajtársak közötti viszony (pl. szülő-utód kapcsolat) egyszerű leképezése, hanem fajok közötti, nagyon egyedülálló kapcsolat, amit az evolúció körülbelül ötvenezer éven át formált. Ezért nem célszerű összemosni a farkasok közötti viszonyokkal. A falkavezér-teória és az etológusok véleménye azonban tökéletes azonos abban, hogy a kutyaneveléshez egyértelmű üzenetekre, következetességre van szükség, mert az elbizonytalanodott kutya ki fogja találni a maga szabályait, és nem biztos, hogy az nekünk tetszeni fog.
Csak a gazda a felelős a kutyaharapásokért?
A gazda az, akin számon kell kérni, ha a kutyája bajt okoz, de ne higgyük azt, hogy minden gazdának egyforma nehézségekkel kell szembenéznie a kutyanevelés során. Volt olyan olvasó, aki azért keseredett el, mert bizonyos őrző-védő fajták veleszületett tulajdonságait szembe állítottam kooperatív vadászkutyák jellemzőivel. Megértem, ha egy-egy fajta kedvelői szomorúan olvasnak arról, hogy kedvenc fajtájuk a halálhoz vezető harapások listájának élén át. De sajnos, ez egy tény. Olyan tény, amit mérlegelnie kell annak, aki a fajta képviselői közül választ magának társat. Tudnia kell, hogy kutyája genetikai adottságai folytán több és másféle erőfeszítést kell tennie a kutyanevelés során azért, hogy az ő kedvence soha ne ronthassa a statisztikákat. A kutyafajtákat és vonalakat bizonyos funkciókra alakították ki. (terelés, vadászat, rendőrmunka, sport, vakvezetés, terápiás munka stb. stb.) A saját dolgunkat könnyítjük meg azzal, ha tudjuk, mi a célunk a kutyatartással, és az alapján választunk kutyát. Ha felmérjük, hogy nincs elég képességünk vagy egyéb adottságunk egy különleges bánásmódot igénylő fajtához, akkor válasszunk más fajtát, vagy ne tartsunk kutyát.